Lemez

Cowboy Junkies: All That Reckoning

  • - minek -
  • 2018. augusztus 26.

Zene

Harminc éve, hogy megjelent a country-folk-blues gyökerekig visszanyúló és e nyersanyagból rendhagyó balladákat lepárló kanadai együttes klasszikus albuma (The Trinity Session), ami valóban rocktörténeti értékű, maradandó lemez. Mondhatnánk, hogy három évtized után megint egy definitív zeneanyaggal jelentkezett a három Timmins testvér (a gitáros-dalszerző Michael, a dobos Peter és Margo, a bársonyosan suttogó hangú énekesnő), no meg Alan Anton basszer, de ez több szempontból is igaztalan volna. Egyrészt egy pillanatra sem tűntek el: 32 év alatt 16 stúdió- és 5 élő albumot rögzítettek – az utolsó sorlemezük hat éve jelent meg. Másrészről viszont az All That Reckoning minden tekintetben méltó a korai, oly sok izgalmat hordozó felvételekhez, ugyanaz a melankóliába pácolt, finoman stilizált és absztrahált country-rock, ami védjegyükké lett a késő nyolcvanas, kora kilencvenes években. Ismét remek dalokat írtak, csaknem egy tucatnyit, Margo pedig olyan énekes, akinek árnyalatokban gazdag hangjától nehéz szabadulni. A bús szerelmes balladák között ugyan megbújnak talán váratlannak tűnő, bár a korábbi repertoár alapján korántsem rendhagyó számok, mint például a blues/garázsrock alapú, keményen riffelős Sing Me a Song, de aztán ismét jöhet a finom pengetés és a kellemesen fátyolos tónus, puritán hangszereléssel és olyan dalokkal, mint a Shining Teeth vagy Nose Before Ear, amelyek bármelyik nagyra értékelt CJ-lemezen elfértek volna, sőt még a konkurenciától is akadna jelentkező értük.

Latent, 2018


Figyelmébe ajánljuk

Szemrevaló: Páva – Valódi vagyok?

  • SzSz

A társadalmi szerepek és identitások a pszichológia egyik legjobban kutatott területe. Mead szerint nincs is objektív valóság, azt az egyének maguk konstruálják; Goffman úgy véli, az egész világ egy színpad, ahol mind különböző szerepeket játsszunk; míg Stryker elmélete azt magyarázza, hogy minden ember ezernyi identitással rendelkezik, s azok hierarchiába rendeződnek.

Szemrevaló: A fény

  • - bzs -

Tom Tykwer csaknem háromórás eposza mintha egy másik korból időutazott volna napjainkba (Tykwer maga is a Babylon Berlint, a múlt század húszas éveit hagyta hátra).

Szemrevaló: Gépek tánca

Markológépekkel táncolni, az ám a valami! Amikor a kotrókanál kecsesen emelkedik a magasba, akkor olyan, mint egy daru – mármint a madár (lehet, hogy magyarul nem véletlenül hívják így az emelőszerkezetet?) –, „nyakát” nyújtogatja, „fejét” forgatja.

Le nem zárt akták

A művészi identitás és a láthatóság kérdéseit helyezi középpontba Pataki Luca első önálló kiállítása. Keszegh Ágnes kurátor koncepciója szerint a tárlat krimiként épül fel: a látogatónak fragmentumokból, nyomokból kell rekonstruálnia a történetet. Az anyag kísérlet a művészszerep radikális újragondolására, és az igazi kérdése az, hogy az alkotói késztetés ledarálható-e.

Ingyen Carlsberg

  • - turcsányi -

Valamikor a múlt század kilencvenes éveinek elején Bille August nemzetközi hírű svéd filmrendező rájött, hogy mégsem lenne jó, ha ő lenne a filmművészet második Ingmar Bergmanja, még akkor sem, ha az ügyért addig számos követ megmozgatott (Hódító Pelle Max von Sydow-val, 1987; Legjobb szándékok, egyenesen Bergman forgatókönyvéből, 1992).

Utánunk a robotok?

A Székesfehérváron tavasszal bemutatott színpadi átiratot Szikora János, a Vörösmarty Színház tizenhárom év után elköszönő igazgatója rendezte. A színház vezetésére kiírt, majd megismételt pályázat után ősztől már Dolhai Attila irányításával működő teátrum irányvonala minden bizonnyal változni fog, a társulat egy része is kicserélődött, így A Nibelung-lakópark egy korszak összegzésének, Szikora János búcsúelőadásának is tekinthető.

Túlélni a békét

Az előadás ismét azt bizonyította, hogy egy ideje a Miskolci Nemzeti Színházé a magyar nyelvű színjátszás egyik legerősebb társulata. Pedig a darab – annak ellenére, hogy színházi felkérésre született – egyáltalán nem kínálja magát könnyen a színrevitelre.