Nagyszerű, hogy van Kistérségi és Kisközösségi Televíziók Filmszemléje - hiszen akkor lenniük kell kisközösségi televízióknak is, ahol önálló műsorok készülnek, méghozzá olyan mennyiségben, hogy mustrát lehet rendezni belőlük. A minőséget illetően már lehetnek kételyeink, legalábbis a jéghegy csúcsából - a fődíjas filmből - ítélve. Persze mihez képest... A kereskedelmi tévék álriportjait és kvázi-dokumentumfilmjeit véve alapul
A legkisebb sziget
maga a hófödte Parnasszus. A helyszín Dél-Erdély, Déva, Vajdahunyad, Szászváros és vidéke, ahol szórványban élnek a magyarok, és a közösségek hiánya, az önszerveződés, az anyaországi támogatások elérésének nehézsége csak még súlyosabbá teszi az általánosan rossz helyzetet. Kilométereken át húzódó lerohadt gyártelepek, bezárt bányák, a mindenhonnan idecsődített munkásoknak épített "cs" lakótelepek, amelyekben ma már se víz, se villany, viskókból álló, városszéli nyomornegyedek. Az itt élő vegyes - magyar, román, cigány, elrománosodott magyar és ki tudja, még miféle - lakosság kilátástalan nyomorban tengődik, már a rendszerváltás utáni második nemzedék nő föl iskolázatlanul, munkanélküliségben, törvényen kívül, hiszen sokuknak még iratuk sincsen, és a jóformán egyedüli megélhetést adó (az egész keleti blokk becsődölt iparvidékein, nálunk például "zdon elterjedt) "vasazás" is illegális, pénzbüntetés, majd börtön jár érte. Az itteniek egyetlen értékben bővelkednek, ami csak fokozza gondjaikat: gyerekben. A szegényeknél ez már így van: 3-4 pulya még kis családnak számít, de nem ritka a tíz fölötti gyerekszám, és az sem csoda, ha egy 35 éves anyának már unokái vannak. Az egyenlőtlen eloszlás nem csak a magyarországi születésszámhoz viszonyítva mutatkozik meg: a székelyföldi falvakban is hiánycikk a gyerek, egy polgármester Csaba testvértől kért utánpótlást, hogy ne kelljen bezárniuk az iskolát.
' a film hőse, Böjte Csaba ferences szerzetes, aki hosszú évek óta működteti már gyermekmentő szolgálatát. Ez idő alatt több dokumentumfilm is készült róla, és nem csupán a fontos témának szól a kitüntetett érdeklődés. Csaba testvér mintha nem ugyanannak az egyháznak volna a tagja, amelynek jelentős tényezőivel a hírekben találkozunk, sőt mintha nem is lenne velük egy valláson. Több köze van Szent Ferenchez, mint a hivatalos vonalhoz, és még olyan szerencséje sincs, mint "Isten szegénykéjének", akinek tanításaiban az akkori pápa felismerte a szenvedő, gondoktól gyötört emberektől elidegenedett vallás megújításának lehetőségét.
A legkisebb sziget alkotói lelkesen és felkészületlenül vetették bele magukat a filmkészítésbe. Úgy látszik, nem a korábbi filmek, hanem egy hír nyomán indultak el, "vágjunk bele és lesz, ami lesz" alapon. Tájékozatlanságukon előzetes terepmunka és koncepció híján is sokat enyhíthetett volna az elődök munkáinak ismerete. Nem kellett volna messze kutakodniuk: csak az idei szemlén mutatták be
Fekete Ibolya
nagyszerű filmjét, az Utazások egy szerzetesselt. Tudom, nem méltányos összemérni egy hivatásos, játék- és dokumentumfilmesként egyaránt bizonyított rendező teljesítményét egy iskolai videoszakkör amatőr dolgozatával. De Bálint Csabáék hívták ki maguk ellen a sorsot, amikor mindössze néhány hónap spéttel előálltak egy azonos témában, azonos helyszíneken és szereplőkkel forgatott filmmel. Fekete Ibolya drámai szerkezetű (és hatású) darabja arra az egyszerű, de erős elgondolásra épül, hogy követi a mindennapi tevékenységeit végző Böjte Csabát, s így akciók és interakciók sorozatában ismerkedünk meg vele, amelyeknek egyszerre tevékeny szereplője és kommentárora. A legkisebb sziget inkább beszélőfejes dokumentumfilm vágóképekkel, amelyek között szinte egyenlő súllyal szerepelnek a gyerekarcok, egy sánta kutya, egy elhaladó autó vagy a mély nyomor képei. Legfőképp mégis Böjte atyára alapoznak, és meg kell hagyni, jó lóra tesznek: az ő ízes beszéde, adomái és példázatai, föld- és emberközeli filozófiája önmagában is elvisz egy filmet.
Nem voltam egészen igazságos, amikor koncepciótlanság gyanújába kevertem A legkisebb sziget készítőit, hiszen már a címmel is sugallnak valamit. Azt, amit Böjte Csaba ekképpen fogalmaz meg: "nem az a célom, hogy gyereke-ket neveljek, hanem életképes magyar közössé-geket teremteni Dél-Erdélyben". Ez nagyon jól hangzik, főleg egy pályázat szövegében, de több személyes (filmbeli) találkozás után kénytelen vagyok följelenteni az atyát, akinek teljes praxisa rácáfol erre a magas nemzetpolitikai célkitűzésre. Egyrészt nem válogat faji meg vallási alapon a gyerekek között, másrészt nem hittérítő vagy átnevelőtáborokat működtet, nem lelkeket ment, hanem éhes, beteg, piszkos kis testeket, és a kenyér meg a tiszta víz mellé a jó szó, a szeretet, a tanítás (vagy távolabbi célként a munkahelyteremtés, közösségépítés, az emberi élet lehetősége) szinte csak járulékos elem. Csaba testvér, ha megtehetné, nem árvaházakat, szigeteket hozna létre, hanem a családokat támogatná, azokat az elesett, iskolázatlan, esetenként alkoholista szülőket, akiket a hivatalos gyermekvédelem csak gátló tényezőnek, koloncnak szokott tekinteni. És ami nekem a legszebb: fáradhatatlan, néha kisebb-nagyobb sikereket hozó, még többször a kötényben való hegyelhordásra hajazó fáradozását nem emberfeletti, heroikus küzdelemnek tekinti. Nem akarja ő elvenni Isten munkáját, hiszen annak a dolga gondoskodni a gyerekekről, aki a mezők liliomainak az ügyét is elrendezi. ' csak besegít neki, "mert olyan szépek ezek a gyerekek". Meglehet, ez itt a végső, nagy igazság, ami mindkét filmből egyformán kitetszik.
Utóirat: Csaba testvér egyszer kiszámolta, és maga is elcsodálkozott: egy gyerek egynapi ellátása 1 euróba kerül. Arra már nem emlékszem, hogy ez melyik filmben hangzik el, de azt tudom, hogy mindkettő - bölcsen és helyesen - ugyanazzal ér véget: Dévai Szent Ferenc Alapítvány MKB 10300002-20145639-00003285.
