Nincs nagyon példa arra a poptörténelemben, hogy egy több évtizedes karrier mindegyik állomása egyformán izgalmas legyen, és az esetek túlnyomó többségében a nagyobb diszkográfiák második fele szokott színvonaltalanabb, súlytalanabb lenni. Erre a jelenségre reflektál jópofa módon a Your Early Stuff című Pet Shop Boys-szám a duó legújabb albumán, az Elysiumon. A dalszöveget az ihlette, hogy Neil Tennantnek beszólt egy taxisofőr, ami körülbelül olyan szituáció lehetett, mint az ékszertolvajos duma A John Malkovich menet című filmben. És ha már a témánál tartunk: a bő negyedszázados Pet Shop Boys-karriernek is nyilván az első felét szokás erőteljesebben dicsérni, de becsületükre legyen mondva, hogy még három évvel ezelőtt is volt egy olyan bombaslágerük, mint a Love Etc. - na és az albumaik is szinte kivétel nélkül szerethetőek maradtak.
De most van egy kis megtorpanás: az Elysium a karrier eddigi leggyengébb láncszeme az 1996-os Bilingual után/óta, de ez sem jelenti azt, hogy ne lenne aránylag kellemes élmény a végighallgatása. Nem egy kritikus a talán legjobb lemezük, a Behaviour zenei világához hasonlította a legújabb albumot, én viszont inkább a 87-es Actuallyvel érzek hangzásbeli párhuzamot. Ez azt jelenti, hogy jó sok a vintage analóg szinti, táncdal pedig nincs nagyon, van viszont elég sok középtempó és ballada. A luxushiphop és -R&B irányából érkező producer, Andrew Dawson (ügyfelek: Kanye West, Jay-Z, Lil Wayne, John Legend) szerencsére nem vitte el a zenekart a saját irányába, simán érezhető, hogy a stúdióban Tennant és Chris Lowe volt a főnök. Kár, hogy nincs Love Etc. kaliberű sláger, de azért a szomorú Invisible, a popsztárokat gúnyoló Ego Music és a záró Requiem In Denim And Leopardskin sok mindenért kárpótol. Három éve egy azóta már megszűnt zenei lapban azt írtam, hogy várom az újabb három és fél csillagos PSB-lemezt 2012 körül: nos, most csak egy feles hiányzik.
Parlophone / EMI, 2012
