A rövid életű Titus császárt, aki - hasonlóan a kiscserkészekhez - csak akkor volt boldog, ha teljesítette a napi jó cselekedetét, már az ókorban a tökéletes uralkodó mintaképeként tartották számon. Nem csoda hát, hogy utóbb az opera seria egyik legkedveltebb alakja vált belőle, hiszen ez az erősen monarchikus műfaj jószerével nem volt más, mint megzenésített álom a jó, a bölcs, a kegyes fejedelemről, legyen az perzsa nagykirály, hellén dinaszta vagy épp római imperátor. A számtalan Titus-opera leghíresebbje kétségkívül Mozarté, aki II. Lipót császár cseh királlyá koronázását ünnepelte legutolsó, pazar és lojálisan udvarképes operájával.
A koncert vészjósló bejelentéssel kezdődött (hat szólistából három beteget jelentett), az este végül mégis mesésre sikeredett. Az érdem elsősorban Fischer Ádámé, akinek nemcsak perfekt vezényléséért (áldassék a keze!) meg a - nemrég még jócskán közepes - Dán Rádió Kamarazenekarának világszínvonalra emeléséért jár ki az elismerés, de azokért az okos húzásokért is, amelyek révén a fél szájjal dicsért, amúgy drámaiatlannak és statikusnak hírlelt Titus lenyűgözött, és malasztos kegyével alighanem örökétig lelkes híveivé tett mindőnket. Mindehhez a csodához persze bőven hozzájárultak az énekesek is, a Sextus szólamát éneklő Anna Bonitatibus, aki gyönyörűen árnyalt, koloratúrás futamokat és drámai kitöréseket egyként szeplőtlenül abszolváló hang birtokosa. Klarinétkíséretes első felvonásbeli áriáját maradandó koncertélményeink kicsiny elitcsapatába válogattuk.
Amíg a valódi főszereplő, Sextus a cselekmény során reménytelen szerelmesből összeesküvővé, hű barátból merénylővé alakul (és vissza), addig a címszereplő princeps jottányit sem változik: nemes lelkű, mocsoktalan fönség az első perctől a legvégsőig. Az utolsó pillanatos beugró, Stefano Ferrari bizonnyal nem a legtökéletesebb Mozart-tenor a placcon, de meglepően kulturált énekes, s ez estén igazi jó császár vált belőle. Vitelliát, a vészterhes bonyodalmak machinátorát Birgitte Christensen adta, ékítményekben gazdag szólamát fölényes szaktudással, magabiztosan kicirkalmazva. A többi szólistával s szintúgy a rádió énekkarával is nagy-nagy szerencsénk volt, s habár Rousseau-n nevelt kuruc ivadékokként a koncert végére sem bódultunk bele a fölvilágosult abszolutizmus ideájába, azért szedelődzködtünkben immár hajlamosnak mutatkoztunk üdvösnek tekinteni a Habsburg II. Lipót cseh királyságát.
Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem, október 14.
