Mozart legnagyobb zongoraversenye - nem (vagy helyesebben: nem csak) a legnagyszerűbb, de bizony a legnagyobb, mondhatjuk a 491-es Köchel-jegyzékszámú c-moll zongoraversenyről, amely a Pannon Filharmonikusok pénteki koncertjét indítja majd, méghozzá Ránki Dezső szólójával (Nemzeti Hangversenyterem, március 8., fél nyolc). A legnagyobb, hiszen Mozart mindahány zongoraversenye közül ez a bécsi Burgtheaterben ősbemutatott alkotás mozgósítja a legtöbb hangszerest: a vonósok mellett fuvolást, két oboást, két klarinétost, két fagottost, két kürtöst, két trombitást és egy üstdobkezelő művészt. A majd' minden elemző által tragikus és démonikus karakterűnek észlelt c-moll zongoraverseny az említett péntek estén a babonás zeneszerző félelmeire rácáfoló és azokat mégis beigazoló utolsó befejezett Mahler-szimfónia, a Kilencedik társaságában hangzik majd fel, a pécsi együttest irányító Bogányi Tibor vezénylete alatt.
Ha máshonnan nem, hát operaházunk történetéből bizonyára tudjuk mindannyian, hogy Mahler kora egyik legnagyobb karmestere is volt, s az előttünk álló héten a kor másik nagy zeneszerző-dirigense is kitüntetett szerephez jut majd. "Évről évre megjelenik a karmesteri pulpitus előtt magas és sovány sziluettje, szaggatott, parancsoló mozdulataival, sápadt, kissé lázas arca, sajátosan fényes, határozatlan és mégis merev tekintete, gyermeki szája, szőkeségében majdnem fehér bajusza, göndörödő haja, mely koszorút alkot kopasz halántéka fölött, s kerek, duzzadt homloka." Romain Rolland jellemezte e szavakkal Richard Strausst, akinek utolsó operáját, a Capricciót hallhatjuk majd kétszer a következő napokban (Nemzeti Hangversenyterem, március 11. és 14., fél nyolc). Zenés társalgás egy felvonásban - ez a műfaji megjelölése Strauss operaszerzői hattyúdalának, amely híven a komponista önreflexív alkatához, mi másról is szólhatna, mint a zene és a szó zenés színházi viszonylatáról, erőjátékáról. Prima la musica e poi le parole - hangzik a XVIII. századi Casti abbé librettójának címe, amely a maga korában Antonio Salieri operájának alapjává vált (éppenséggel a c-moll zongoraverseny bemutatójával azonos esztendőben, azaz 1786-ban). Ez az alapanyag haladt azután keresztül egy sor Strauss-munkatárs kezei között, Stefan Zweigtől Hans Swarowskyig, amíg a Capriccio 1942-ben a közönség elé került. Az első hazai produkciót a Strauss operáira felesküdő Kocsis Zoltánnak köszönhetjük majd, aki nemzetközi kreatív teammel az oldalán, a Nemzeti Filharmonikusok élén és világszínvonalú énekesgárdát irányítva fogja életre szólítani ezt az operai connaisseurök számára alkotott konverzációs ínyencfalatot. Az opera főszerepében pedig az aradi születésű osztrák operacsillag és kamara-énekesnő, Ildikó Raimondi (képünkön) virul majd.
S mert szerencsénk van, hát egy mindenestül hazai illetőségű nagy énekesnőnek is tapsolhatunk majd e héten: a MÁV Szimfonikus Zenekar mesterbérleti koncertjén (Nemzeti Hangversenyterem, március 13., fél nyolc) olasz áriaestet adó Sümegi Eszternek, akiről a tavalyi Arabella óta ugyancsak bizonyosan tudhatjuk, hogy Richard Strauss-hősnőnek is pompásan beillik.
