Magyar Narancs: Annak, hogy az édesapád marokkói, milyen szerepe volt a pályafutásodban?
Guessous Majda Mária: Debrecenben születtem, magyarnak tartom magam, de marokkóiságom is fontos számomra, így ezt a kétféle identitást eggyé kellett olvasztanom. A véremmé vált a közös nyelv keresése a különböző gondolkodásmódú emberek között, nemcsak az életemben, hanem a zenémben is.
MN: Simán összesimult a két kultúra, vagy okozott konfliktust, hogy választani kell?
GMM: Természetesen okozott. Gyerekkoromban folyton felmerült, hogy melyik is vagyok én, hiszen mindkettő erősen jelen volt az életemben. Úgy kellett őket összehangolnom, hogy harmonikussá váljanak. De ez ma is feladatot ad, például a vallások közötti párbeszéd szintjén. Nem szeretném, ha az emberek azt gondolnák, hogy az iszlám egyenlő a terrorizmussal. Az csak egy szélsősége, szélsőség pedig minden vallásban van. Az iszlám valójában a békéről szól, és épp olyan központi benne a szeretet, mint a kereszténységben. Ez az a találkozási pont, ahol a két út eggyé válhatott bennem. Volt már arra példa, hogy egy koncert oldotta fel az előítéletet. Hogy ott döbbentek rá: a muszlimok is ugyanúgy születnek, szeretnek és halnak meg, nem is olyan távoli az a világ.
MN: Ahhoz mi kellett, hogy egy városi környezetben felcseperedő lányból a családi hagyomány ellenére ne orvos, hanem népdalénekesnő legyen?
GMM: Számomra mindig is az alkotás, az önkifejezés, a fellépések körül forgott a világ. Festettem, írtam, táncoltam, koreográfiákat készítettem, és persze énekeltem, dzsesszt és musicaleket is. Otthon egyébként mindennapos volt az ének a családban. Aztán a fogorvos nagypapám rendelésén egyszer megjelent egy szolfézstanárnő, és a nagypapám kérte, hogy hallgasson már meg. Én pedig helyben elénekeltem neki Bach Parasztkantátáját, a nagypapám egyik kedvencét. Így kezdődött, ennek köszönhetően ismerkedtem meg a népdaltanárommal, Sáriné Szebenyi Judittal. És annyira elvarázsolt az a világ, hogy mihelyt hazaértem, már nyomtam is be a magnót, hogy a különböző hajlításokat gyakoroljam. A fellépéseket is ugyanilyen elementáris élményként éltem meg, mintha repültem volna, úgy éreztem magam utánuk. De mindeközben még orvosnak készültem, és biológia tagozatra jártam. Ám amikor kiderült, hogy a Zeneakadémián népzene tanszék indul, azt valami döntő jelnek éreztem. Máshova nem is adtam be a jelentkezési lapomat.
MN: És a szüleid...?
GMM: A család látta, hogy nekem elemi szükségem van arra a varázslatra, ami a művészetben van. De a biológiától sem távolodtam el, abban találtam meg a "földelést". A realitást. A tanítás is azért olyan fontos, az alkotással gyönyörűen kiegészítik egymást.
MN: Mit találtál a török zenében, ami nem volt a magyarban?
GMM: A másik felemet. Valószínűleg kerestem is tudat alatt. Aztán váratlanul találkoztam Sipos Jánossal a Zeneakadémián, aki mondta, hogy lesz egy verseny Isztambulban...
MN: ' tudta, hogy te erre eredendően nyitott vagy?
GMM: Azt tudta, hogy félig marokkói vagyok, és emiatt gondolhatta, hogy érdekel. Az ő biztatására jelentkeztem. A következő évben pedig Erasmus-ösztöndíjjal visszatértem Törökországba. Viszonylag közel voltam Magyarországhoz, rögtön úgy tűnt, hogy Magyarország és Marokkó mellett ez a harmadik otthonom.
MN: Mivel teltek a napok?
GMM: Sipos János barátja, Melih Duygulu, az Isztambuli Egyetem etnomuzikológia szakának a professzora segített az elindulásban. Szaz- (török húros hangszer - a szerk.) tanárt is ő szerzett nekem. Az elméleti ismeretek mellett ugyanis arra volt a legnagyobb szükségem, hogy énekelni tanulhassak, és megtaláljam a hangszeremet. Régebben hat évig csellóztam, úgyhogy könnyen rá tudtam állni a szazra. Ez volt az első népi hangszer, amivel komolyabban megismerkedtem. Úgy néztek ki a hetek, hogy hétfőn, szerdán és pénteken átkompoztam Isztambul ázsiai oldalára a szaz- és énektanáromhoz, Mercan Erzincanhoz, aki Törökország egyik leghíresebb szazjátékosának, Erdal Erzincannak a felesége. A kedd és a csütörtök pedig az egyetemről szólt. Valójában mást sem csináltam, mint éjt nappallá téve szazoztam meg énekeltem. És közben szívtam magamba a török nyelvet, amiből később le is nyelvvizsgáztam.
MN: Amikor először hallottalak, engem nagyon megfogott, hogy egy fiatal lány kiáll egy szál szazzal, és képes megénekelni a születést és a halált, illetve a szomorúság és öröm legszélesebb tartományait. Mennyit éltél te meg ebből? Vagy mindez csak technikai kérdés?
GMM: Szomorúság helyett inkább mélységet mondanék. Igazából gyerekkorom óta meglehetősen spirituális beállítottságú vagyok. Mindig is nagyon izgatott, hogy ki vagyok én, és mi végre születtem. Tizenhat évesen átestem egy halálközeli betegségen, nyilván ennek is megvan a szerepe ebben. De nem úgy emlékszem rá vissza, mint valami csapásra, hanem valami hatalmas újjászületésként éltem meg. Ami nemcsak arra ébresztett rá, hogy milyen fontos önmagunkra figyelni, hanem arra is, hogy az élet látható oldalán túl van valami sokkal lényegesebb.
MN: Amikor a Folkbeats indult, szakmai megerősítésre már aligha lehetett szükséged. Mi késztetett a jelentkezésre?
GMM: Először nem akartam, mert féltem, hogy ez is olyan tehetségkutató, ahol kifordítják az embert önmagából. De aztán Vakler Anna tanárnő rávett, hogy jelentkezzek. És ahogy fordulóról fordulóra felpörgött az alkotófolyamat, ahogy a születéstől a vándorláson át az elmúlásig újabb és újabb témák kerültek elő, az vezetett el a Szivárványhíd című lemezemig. Olyan tagokból állt a zsűri, akiket nagyon tisztelek, akiknek adok a véleményére - és akik megerősítettek abban, hogy "varázsolhatok". Színpadon ekkor öltött közös testet először az én magyar, török és marokkói világom, és ezért nagyon hálás vagyok a Folkbeatsnek.
MN: A Folkbeats első díjaként jutottál most ki Amerikába, ahol Magyar Kálmán szervezésében főleg a magyar közösségeknek játszottál. Tudták rólad, hogy nem matyó hímzésben utazol?
GMM: Tudtam, hogy kint elsősorban a magyar népzenére lesz szükség, és úgy is állítottam össze a műsort, hogy az otthonosságban ne essék hiány. Hárman voltunk kint: Barvich Iván, a Sebő-együttes tagja, a férjem, Boros Gerzson Dávid és én. Akik hozzászoktak a magyar vonósbandák hangzásához, azok számára persze így is szokatlan lehetett a műsorunk, de az mindig átjött, hogy egy szál szólóének milyen döbbenetes hatást válthat ki. Volt, hogy öt nap alatt hét koncertet adtunk, templomokban, klubokban, a washingtoni magyar nagykövetségen, a San Diegó-i Nemzetek Házában, de minden koncert más - és a maga nemében felemelő - volt. Azt éreztem, hogy akik fenntartással érkeztek, azok is feloldódtak, és így végül igazi találkozások jöhettek létre lélek és lélek között.
