Ötvenéves, kicsattanó

Johnny Marr: The Messenger

  • Szabó Sz. Csaba
  • 2013. április 7.

Zene

A nyolcvanas évek (sőt, miért ne: minden idők) talán legnagyobb hatású brit gitárpopzenekara, a The Smiths több mint negyed évszázada ért csúnya véget, és dacára annak, hogy jó ideje jelentős igény mutatkozna rá, egyelőre semmilyen jel nem mutat arra, hogy ez a történet valaha is folytatódik majd.

A zenekart rövid ideig, ám rendkívül intenzíven és sikeresen működtető kreatív duóból a frontember-szövegíró Morrissey azóta intézményesült szólóművésszé lépett elő, sok kitűnő és néhány nem annyira jó lemezzel, akinek minden egyes megjelenése, mi több, majd' minden nyilatkozata komoly esemény. A gitáros-dalszerző Johnny Marr már kevésbé impozáns szólókarriert tudhat maga mögött, egészen egyszerűen azért, mert ilyen neki nem is volt egyáltalán - már ha nem számítjuk a 2003-ban, Johnny Marr + the Healers néven megjelent, középszerű brit rockzenét tartalmazó nagylemezét. Így aztán a gitáros Smiths utáni szerzői, illetve előadói munkássága nagyrészt számtalan, jobb-rosszabb vendégszereplésből és időszakos együttműködésekből állt (The The, Cribs, Modest Mouse stb.); a művészi és kommercionális csúcsot talán egyetlen saját zenekara, a new orderes Bernard Sumnerrel alapított, a kilencvenes években szórványosan jelentkező Electronic viszonylag egyenletes minőségű életműve jelenti.

Annál érdekesebb, hogy az idén épp ötvenéves, több mint harminc éve aktívan zenélő Marr most valamiért úgy döntött, hogy kiadja karrierje első igazi szólóalbumát. A The Messenger, noha jelentőségében nyilván messze elmarad a Smiths vagy akár az Electronic munkáitól (és gyaníthatóan nem fog akkora hullámokat kavarni, mint bármelyik Morrissey-szóló), azért mégiscsak egy kreatív energiáktól és afféle új hullámos frissességtől kicsattanó, élvezetes és időtlen hangzású gitárpoplemez. Már elsőre is feltűnő (és talán szokatlan), hogy - az egyébként énekesként is meggyőző - Marr egyrészt milyen felszabadultan és keményen rockol, másrészt pedig, hogy mintha alapvetően inkább a Smiths előtti, ill. utáni brit gitárzenékből indulna ki (bővebben: egyrészt a Teardrop Explodes vagy az Echo and the Bunnymen fémjelezte posztpunkból/új hullámból, valamint kisebb mértékben a britpopból, de azért itt se az Oasisre gondoljunk, hanem, mondjuk, inkább a Lightning Seedsre), semmint konkrétan a Smiths-féle hangzásvilágból - na, nem mintha ez baj lenne. Nagyobbára amolyan powerpoposan célirányos, azaz nem tolakodóan, hanem kézenfekvően fülbemászó, felesleges sallangok nélküli három-négy perces, tempós dalok találhatóak a lemezen, itt-ott soulos vagy funkos megoldásokkal színezve, máskor pedig a klasszikus britpunk könnyedebb oldalát felvillantva, nagy drámák és megrázó művészi ambíciók nélkül, hála a jó istennek. Mert az külön rokonszenves, hogy nem valami görcsös bizonyítani, megmutatni vágyástól túlcsorduló nagy szerzői újjászületésnek vagyunk itt fültanúi, hanem egyszerűen csak készült egy pöpec, sokszor meghallgatható, határtalanul dallamos, ízig-vérig brit gitárlemez, ebből pedig úgyis nagy a hiány mostanában.

Warner, 2013

Figyelmébe ajánljuk

A bűn nyomora és a nyomor bűne Vadkeleten

Hogy milyen nyomor vezethet el a bűnhöz, amelyben csak némi élelmet vagy egy fél minimálbért sikerül zsákmányolni? Kik az áldozatok és miért hallgatnak? A leszakadó kistérségek sajnos kiváló terepet jelentenek, hogy egy pillantást vessünk a kétségbeejtő helyzetre.

Hurrá, itt a gyár!

Hollywood nincs jó bőrben. A Covid-járvány alatt a streamingszolgáltatók behozhatatlan előnyre tettek szert, egy rakás mozi zárt be, s az azóta is döglődő mozizási kedvet még lejjebb verte a jegyek és a popcorn egekbe szálló ára.

Profán papnők

Liane (Malou Khebizi), a fiatal influenszer vár. Kicsit úgy, mint Vladimir és Estragon: valamire, ami talán sosem jön el. A dél-franciaországi Fréjus-ben él munka nélküli anyjával és kiskamasz húgával, de másutt szeretne lenni és más szeretne lenni. A kiút talán egy reality show-ban rejlik: beküldött casting videója felkelti a producerek érdeklődését. Fiatal, éhes és ambiciózus, pont olyasvalaki, akit ez a médiagépezet keres. De a kezdeti biztatás után az ügy­nökség hallgat: Liane pedig úgy érzi, örökre Fréjus-ben ragad.