A zenekart rövid ideig, ám rendkívül intenzíven és sikeresen működtető kreatív duóból a frontember-szövegíró Morrissey azóta intézményesült szólóművésszé lépett elő, sok kitűnő és néhány nem annyira jó lemezzel, akinek minden egyes megjelenése, mi több, majd' minden nyilatkozata komoly esemény. A gitáros-dalszerző Johnny Marr már kevésbé impozáns szólókarriert tudhat maga mögött, egészen egyszerűen azért, mert ilyen neki nem is volt egyáltalán - már ha nem számítjuk a 2003-ban, Johnny Marr + the Healers néven megjelent, középszerű brit rockzenét tartalmazó nagylemezét. Így aztán a gitáros Smiths utáni szerzői, illetve előadói munkássága nagyrészt számtalan, jobb-rosszabb vendégszereplésből és időszakos együttműködésekből állt (The The, Cribs, Modest Mouse stb.); a művészi és kommercionális csúcsot talán egyetlen saját zenekara, a new orderes Bernard Sumnerrel alapított, a kilencvenes években szórványosan jelentkező Electronic viszonylag egyenletes minőségű életműve jelenti.
Annál érdekesebb, hogy az idén épp ötvenéves, több mint harminc éve aktívan zenélő Marr most valamiért úgy döntött, hogy kiadja karrierje első igazi szólóalbumát. A The Messenger, noha jelentőségében nyilván messze elmarad a Smiths vagy akár az Electronic munkáitól (és gyaníthatóan nem fog akkora hullámokat kavarni, mint bármelyik Morrissey-szóló), azért mégiscsak egy kreatív energiáktól és afféle új hullámos frissességtől kicsattanó, élvezetes és időtlen hangzású gitárpoplemez. Már elsőre is feltűnő (és talán szokatlan), hogy - az egyébként énekesként is meggyőző - Marr egyrészt milyen felszabadultan és keményen rockol, másrészt pedig, hogy mintha alapvetően inkább a Smiths előtti, ill. utáni brit gitárzenékből indulna ki (bővebben: egyrészt a Teardrop Explodes vagy az Echo and the Bunnymen fémjelezte posztpunkból/új hullámból, valamint kisebb mértékben a britpopból, de azért itt se az Oasisre gondoljunk, hanem, mondjuk, inkább a Lightning Seedsre), semmint konkrétan a Smiths-féle hangzásvilágból - na, nem mintha ez baj lenne. Nagyobbára amolyan powerpoposan célirányos, azaz nem tolakodóan, hanem kézenfekvően fülbemászó, felesleges sallangok nélküli három-négy perces, tempós dalok találhatóak a lemezen, itt-ott soulos vagy funkos megoldásokkal színezve, máskor pedig a klasszikus britpunk könnyedebb oldalát felvillantva, nagy drámák és megrázó művészi ambíciók nélkül, hála a jó istennek. Mert az külön rokonszenves, hogy nem valami görcsös bizonyítani, megmutatni vágyástól túlcsorduló nagy szerzői újjászületésnek vagyunk itt fültanúi, hanem egyszerűen csak készült egy pöpec, sokszor meghallgatható, határtalanul dallamos, ízig-vérig brit gitárlemez, ebből pedig úgyis nagy a hiány mostanában.
Warner, 2013
