Ötvenéves, kicsattanó

Johnny Marr: The Messenger

  • Szabó Sz. Csaba
  • 2013. április 7.

Zene

A nyolcvanas évek (sőt, miért ne: minden idők) talán legnagyobb hatású brit gitárpopzenekara, a The Smiths több mint negyed évszázada ért csúnya véget, és dacára annak, hogy jó ideje jelentős igény mutatkozna rá, egyelőre semmilyen jel nem mutat arra, hogy ez a történet valaha is folytatódik majd.

A zenekart rövid ideig, ám rendkívül intenzíven és sikeresen működtető kreatív duóból a frontember-szövegíró Morrissey azóta intézményesült szólóművésszé lépett elő, sok kitűnő és néhány nem annyira jó lemezzel, akinek minden egyes megjelenése, mi több, majd' minden nyilatkozata komoly esemény. A gitáros-dalszerző Johnny Marr már kevésbé impozáns szólókarriert tudhat maga mögött, egészen egyszerűen azért, mert ilyen neki nem is volt egyáltalán - már ha nem számítjuk a 2003-ban, Johnny Marr + the Healers néven megjelent, középszerű brit rockzenét tartalmazó nagylemezét. Így aztán a gitáros Smiths utáni szerzői, illetve előadói munkássága nagyrészt számtalan, jobb-rosszabb vendégszereplésből és időszakos együttműködésekből állt (The The, Cribs, Modest Mouse stb.); a művészi és kommercionális csúcsot talán egyetlen saját zenekara, a new orderes Bernard Sumnerrel alapított, a kilencvenes években szórványosan jelentkező Electronic viszonylag egyenletes minőségű életműve jelenti.

Annál érdekesebb, hogy az idén épp ötvenéves, több mint harminc éve aktívan zenélő Marr most valamiért úgy döntött, hogy kiadja karrierje első igazi szólóalbumát. A The Messenger, noha jelentőségében nyilván messze elmarad a Smiths vagy akár az Electronic munkáitól (és gyaníthatóan nem fog akkora hullámokat kavarni, mint bármelyik Morrissey-szóló), azért mégiscsak egy kreatív energiáktól és afféle új hullámos frissességtől kicsattanó, élvezetes és időtlen hangzású gitárpoplemez. Már elsőre is feltűnő (és talán szokatlan), hogy - az egyébként énekesként is meggyőző - Marr egyrészt milyen felszabadultan és keményen rockol, másrészt pedig, hogy mintha alapvetően inkább a Smiths előtti, ill. utáni brit gitárzenékből indulna ki (bővebben: egyrészt a Teardrop Explodes vagy az Echo and the Bunnymen fémjelezte posztpunkból/új hullámból, valamint kisebb mértékben a britpopból, de azért itt se az Oasisre gondoljunk, hanem, mondjuk, inkább a Lightning Seedsre), semmint konkrétan a Smiths-féle hangzásvilágból - na, nem mintha ez baj lenne. Nagyobbára amolyan powerpoposan célirányos, azaz nem tolakodóan, hanem kézenfekvően fülbemászó, felesleges sallangok nélküli három-négy perces, tempós dalok találhatóak a lemezen, itt-ott soulos vagy funkos megoldásokkal színezve, máskor pedig a klasszikus britpunk könnyedebb oldalát felvillantva, nagy drámák és megrázó művészi ambíciók nélkül, hála a jó istennek. Mert az külön rokonszenves, hogy nem valami görcsös bizonyítani, megmutatni vágyástól túlcsorduló nagy szerzői újjászületésnek vagyunk itt fültanúi, hanem egyszerűen csak készült egy pöpec, sokszor meghallgatható, határtalanul dallamos, ízig-vérig brit gitárlemez, ebből pedig úgyis nagy a hiány mostanában.

Warner, 2013

Figyelmébe ajánljuk

Így néz ki most a Matolcsy-körhöz került, elhanyagolt, majd visszavett Marczibányi sportcentrum - FOTÓK

226 millió forintot követel a II. kerület attól a Matolcsy-körhöz került cégtől, ami egy vita következtében nem fejlesztette a kerület egykori ékességét, a Marczibányi téri sporttelepet. Itt régen pezsgő élet zajlott, mára leromlott, az önkormányzat most kezdi el a renoválást, miközben pert indított. Játszótér, kutyasétáltató, sétány, park és egy uszoda építése maradt el. 

A fejünkre nőttek

Két csodabogár elrabol egy cégvezért, mert meggyőződésük, hogy földönkívüli. Jórgosz Lánthimosz egy 2003-as koreai filmet remake-elt, az ő hősei azonban különc bolondok helyett tőrőlmetszett incelek, akiket azért megérteni is megpróbál.

Visszatér

  • - turcsányi -

Johnny Cashnek van egy ilyen című száma, az 1994-es American Recordings című albumán. Nem is az övé, egy Nick Lowe nevű zenészé, aki egy ideig Cash rokona volt – az ő eredeti változatát használta például a pilot vége főcíméhez a Maffiózók (The Sopranos).

Tökéletes egyenlőség

Egy viking törzsfőnökről szóló animált tanmesével indul a film, aki népe minden tagjának (beleértve önmagát is) levágatta a bal kezét (szolidaritásból, mivel a fia bal keze odalett az ellenségtől menekülve), így akarván megőrizni az egységet.

A rossz dolog

Kínálta magát a trauma jelenkori uralmáról szóló kritikai panaszáradat Eva Victor debütfilmje kapcsán. A film több elemzője kiemelte, hogy a Bocs, kicsim erőssége éppen abban rejlik, hogy ellenáll e narratív toposznak.

Perkusszív vérvonal

A cimbalom története valódi sikersztori: az 1870-es években a cseh származású, Budapesten letelepedett hangszergyáros, Schunda Vencel József megalkotta kora népszerű kocsmai hangszerének tökéletesített változatát, a pedálcimbalmot, 1906-ban pedig már a tízezredik (!) példányt szállították ki a Magyar utcai manufaktúrából.

Suttogó szó-képek

  • Dékei Krisztina

A 2016-tól Berlinben élő, de idén hazaköltöző művész viszonylag korán, 2012-ben megtalálta egyéni kézjegyének alapelemét, a pixelt (talán a legismertebb ilyen műve a 2014-es Akadémiai pénisz), majd az ezen alapuló színezést: interaktív alkotásai csak akkor váltak láthatóvá, ha a közönség kiszínezte a tényleges pixeleket.

Fejszék és haszonnövények

  • Molnár T. Eszter

A táncos székekből összetolt emelvényen lépked. A székek mozognak, csúsznak, dőlnek, billennek, a táncos óvatos, de hiába, végül így is legördül.