SunnO))) - Boris: Altar Az amerikai SunnO))) számára visszatérő probléma, hogy azt az igen eredeti megszólalást, amely már idejekorán hírhedtté tette az élő fellépéseit, a jelenlegi hangrögzítési technikákkal képtelenség a maga teljességében megragadni: a mindössze két gitárosból álló zenekar ugyanis nem csupán (rettenetesen sötét) hangszíneket, hanem frekvenciákat is kikísérletezett azért, hogy egy SunnO)))-koncert a hallgatók orgánumára is csapást mérjen, azon túl, amit a lelkükkel művel. Lemezen ebből a hasonlíthatatlan élményből csupán a pulzáló-kattogó-bumfogó zajok maradtak, amelyek kétségtelenül megteremtenek ugyan egy sajátosan gyászkendős hangulatot, ám a zenekar eddigi munkái, leszámítva talán a tavalyi, mindenféle extra hangszert és vendégénekest is felvonultató Black One-t, azért jobbára hallgathatatlanok voltak. Az undergroundkörökben jogosan népszerű japán stoner-sludge trióval, a Borisszal elkészített Altar azonban végre a hálószoba falai között is teljes élményt ad, de nem csupán ezért figyelemreméltó, hanem ezen élmény minősége okán is.
Akárha a Ragyogás Overlook Hoteljében kóborolnánk: totális elszigeteltség, másvilági neszezés, szelíd téboly. Enyhet egyedül a bársonypuha The Sinking Belle nyújthatna (Jesse Sykes csodálatos hangjával - egy kifogástalan Walkabouts-dalnak tessék elképzelni!), ha nem volna olyan borzalmasan szomorú. A végső vereség utáni órák hangjai, az a fajta muzsika, amitől ellobban a gyertyaláng, az ablakra jégvirág kerül. (Southern Lord, 2006) *****
Death Breath: Stinking Up The Night Tipikus svéd történet: miután Nicke Andersson elolvasta a Mudrian-Peel páros halálmetál-történeti alapvetését (Choosing Death: The Improbable History of Death Metal and Grindcore, Feral House, 2004), ellenállhatatlan vágyat érzett arra, hogy ismét kíméletlen zúzással foglalja el magát. A Death Breath zenéje tehát fényévekre van a Hellacopters kedélyes retrójától: amíg annak dalai a nyári utcákon grasszáló stockholmi szöszik önfeledten lobogó kebleit idézik elénk, addig a Stinking Up The Night tíz száma a fénytelen északi hónapok rettenetét közvetíti. Tökéletes stílusgyakorlat ez is, a dalok a korai amerikai death-színtér meghatározó bandáinak (Repulsion, Autopsy) modorában görögnek, ilyeténképpen Andersson régi zenekarával, az Entombeddal is párhuzam vonható. Punkos lendület, énekfronton halálhörgés-siralom, jól elcsípett, vérmázas riffek - Babits tévedett, alighanem éppen ilyen neszekkel bomlik a hulla. A kérdés csak az, mennyire zavar bennünket, ha olyan lemezt hallunk, amin egyetlen eredeti perc sincsen. (Relapse, 2006) ****
(the) Melvins: (a) Senile Animal Bámulatos, hogy a Melvins, túl húsz hosszú éven és legalább ennyi lemezen, még mindig nem hajlandó elkényelmesedni: ezt a zenekart, melynek korai albumai nélkül sem a seattle-i kockás inges trend, sem a New Orleans-i metálforradalom nem lett volna elképzelhető, rendületlenül a saját területének kiöblösítése foglalkoztatja - újabban ezt ilyen-olyan összekapaszkodásokkal gondolja megvalósíthatónak, hiszen a közelmúltban két lemezt is készített Jello Biafrával, egyet Lustmorddal, a Fantomasszal koncertlemezen szerepelt, 2006 elején pedig magába olvasztotta a kéttagú (Coady Willis - dob, Jared Warren - basszusgitár/ének) Big Businesst.
S ez az idei kollaboráció győzedelmesebb a korábbiaknál: amit hallunk, a legnívósabb Melvins-attak az 1999-es The Maggot óta. King Buzzo gitáros-énekes-fővezér és társai alapvetően ezúttal is a klasszikus (Black Sabbathtól, Kisstől, Led Zeppelintől ismert) hardrock-panelek játékos dekonstrukcióját végzik el; a lemez első felének hagyományosabban építkező dalait az extra énekhang jelenléte varázsolja felvillanyozóan behízelgővé, a két dobos szinkronban bonyolított (!), roppant komplex játéka pedig az utolsó, furcsán meg-megingó tételekben jut meghatározó szerephez, amelyekben a zenekar újfent egy olyan világot képez le, amelyet csupán a csoda tart vissza attól, hogy megmerítkezzen a káoszban. Az a szenvtelenség viszont, amellyel mindezt elővezetik, korlátokat emel a totális kielégülés elé. (Ipecac, 2006) **** és fél
Stereochrist: Live Like A Man (Die As A God) A Stereochrist ugyanabból az örökségből táplálkozik, mint a Melvinek, őrá ugyanakkor már a fentebb szóba hozott New Orleans-i narkomán galerik (élükön a Downnal) is erős hatást gyakoroltak, bár a szakadt louisianai fickókkal ellentétben a mi hazánk fiainál a southern blues jellegzetes fordulatai kevésbé meghatározók.
Az elmúlt két évben a megújult, friss dobossal és énekessel zakatoló Stereochrist magabiztosan begördült a legprímább magyar koncertzenekarok szűk karámjába, s most már az sem kérdés, hogy mire megy majd lemezen. Ez a Live Like A Man ugyanis köröket ver a debütáló Dead River Bluesra: ami azon szerethető volt, a jól artikulált keserűség, a (súlyosan) biccentve, nem remélve útjukra eresztett vaskos riffek, az most is megvan, csak éppen ötletesebb, masszívabb, érettebb verzióban. És ezúttal nem hiányoznak az igazán nagy dalok sem: a himnikusan emelkedő Good Old Way és az örvénylő Chemically Ruled az a fajta édes méreggel bevont nehézfém, ami az embert újra és újra ásásra ösztökéli ezen a vidéken. (Psychedoomelic, 2006) *****
