Schiff András Beethoven-sorozata közepes koncerttel ért véget; a három utolsó szonáta hangzott el, szünet nélkül, két hangszeren. Az E-dúr (op. 109) és az Asz-dúr (op. 110) közt Schiff belsõ szünetet sem tartott (ezeket a Bösendorferen adta elõ), és elgondolkoztam, hogy fogja elérni, hogy ne tapsoljunk, miközben átfárad a Steinwayhez - ezt neki sem sikerült kiviteleznie, így hát tapsoltunk. Ez ugyanolyan kevéssé zavarta, mint a zárószám alatt kórusban megszólaló mobilok - a hosszútávfutó magányossága jutott eszembe.
És azt hiszem, nem véletlenül. Olybá tûnt, mintha minden ezt lett volna hivatott sugallni. Hogy itt a nagy mû teljesedik be. S bár tiszteletre méltó, ha valaki képes nagyon rövid idõn belül eljátszani a teljes sorozatot, zenei hosszútávfutás esetén nem elég beérni a célba: minden kör, sõt minden lépés számít. Tehát miközben megemelem Schiff teljesítménye elõtt a kalapom, elégedetlen vagyok. Ugyanis az elõadót már az op. 109 elsõ tételében memóriazavar lepte meg, játéka a koncert folyamán technikailag nemhogy makulátlan nem volt, hanem gyakran kínosan esetlegesre sikeredett egy-egy részlet. Schiff interpretációjának zenei oldalára amúgy az "érdekes" jelzõ illenék: hol elrejtett egy-egy szólamot, hol kiemelt egy másikat (különösen a magas hangokat szerette kipengetni). Az Asz-dúr szonáta kevésbé tûnt egyenetlennek, percekig nagyon szép, finom muzsikálást hallhattunk - aztán megint jött valami: egy lassítás, egy gyorsítás. E kései szonátákban sokkal több van, mint hivalkodó gesztusok - ezek épp azokra a helyekre vonták a figyelmemet, melyek zeneileg megoldatlanul maradtak. Lényegében csak a c-moll (op. 111) szonáta elõadása volt méltó Schiffhez. Az elõzõek lágysága után nemcsak a Steinway zongora miatt tûnt keményebbnek a mû, talán a vehemensebb hozzáállás tett jót az elõadónak is - így az Arietta finom búcsúja hitelesnek hatott. Itt is több szokatlan zenei gesztust hallhattunk, de az elõadás lényegileg megindokolta önmagát.
Mesterházi Gábor
Mûvészetek Palotája, november 17.
***
Amare kolora - A mi színeink Bár a szlovákiai Jernye (Jarovnice) községben található Szinyei Merse Pál sírja, mégsem errõl ismert a település. A hetven százalékban roma község iskolájába a kilencvenes években érkezõ szaktanár, Ján Sajkó fedezte fel a gyerekekben a képzõmûvészeti tehetséget, õ indította el rajzaikat a világ számos pontja felé. Ha a szegénységi küszöb legalján, totálisan kiszolgáltatott helyzetben élõ gyerekek nem is, de mûveik Washington, Los Angeles, Hamburg, Bécs és Pozsony után most Budapestre is megérkeztek. Az utazó kiállítás egyik célja, hogy a mûvek eladásával segítsék az iskolát; a pénzt egyszerû alapeszközökre (papír, toll, ceruza, festék) költik. S bár a korábbi vásárlók miatt kissé megváltozott az anyag összetétele, mégis állítható, hogy a maradék sem resztli: akinek van szeme, az nagyon sok kvalitásos mûvel találkozhat.
A mûvészeti alkotás és a minõség kijár a romatelepen élõ tizenéves gyerekeknek is. E zsírkrétával, filctollal, vízfestékkel vagy (újságfecniket felhasználó) mozaiktechnikával készült mûvekben ugyanis olyan elementáris erõ és fõként - bármilyen meglepõ - felszabadult öröm van, ami nem nagyon fedezhetõ fel a poroszos iskolai rendszerben megtört magyarországi gyerekek rajzain. Az ösztönös önkifejezés lenyomatai e mesés képek - sokszínû egyéniségekrõl, mozgalmas mindennapokról árulkodnak. De ahhoz, hogy a színek szivárványos kavalkádja fennmaradjon, más is kell - kezdetnek talán egy kép a mi falunkon.
- dck -
Roma Parlament, Balázs János Galéria; megtekinthetõ november 28-ig (a képek 4-8000 Ft-ért vásárolhatók meg)
*****
Nyikolaj Koljada Murlin Murlo címû darabját Szibéria transz címen játsszák az Örkényben. Világvégevárás hangulatában súrlódik egymáshoz a négy szereplõ egy lepukkant, egyhelyiséges "összkomfortban": a mosogató csapjára applikált zuhannyal mindjárt fürödni is lehet, hogy a mosogató egyéb használhatóságáról már ne is beszéljek. A díszlet jó, egy csökkentett perspektívában szûkülõ doboz - Horesnyi Balázs tervezte.
A jelmez is jó - ezt pedig Benedek Mari -; Anger Zsolt Misájának nagy lyukú (és azon belül is lyukas!) trikóját nyilván múzeumból lehetett beszerezni, Hámori Gabriella nagy mintás, vastag szegélyû pulóverét meg tán külvárosi turkálóból. Van összhatás is.
És jó színészek szerepelnek - hogy mind a négyen jó színészek, azt azonban már nem ebbõl az elõadásból tudjuk meg. Ebbõl ugyanis azt tudjuk meg, hogy odaadóak, spiláznak, mint a habverõ, hogy eltakarják a játék viharosságával, túlzásaival, hang- és vizuális hatásainak fölfokozásával a mögöttük tátongó semmit, amely azonban nem a Koljada-féle semmi, az ezerszínû és feneketlenül mély magány, hanem színházi semmi.
Guelmino Sándornak, aki pedig az érzékeny rendezõk közül való, legalább ebbõl, teszem azt, Kerekes Éva kétségbeesetten túlhajtott játékából észre kellett volna vennie, hogy nagy gáz van. Vagy abból, hogy Hámori Gabriella - akinek parányi szakmai kihívást sem okoz, hogy akár partnerek nélkül hatásosan szállítsa a kissé gügye, elvarázsolt és infantilis lányt - milyen vehemens belemenésekkel cikázik a figura különbözõ jelenetei közt. Esetleg abból, hogy Dömötör András hány fényévnyi távolságot szuszakol önmaga és a szerep közé. Hogy Anger Zsolt farokvezérelt pasijának eltúlzott agresszivitásáról már ne is beszéljek.
Valami nagyon félresikerült itt. Mi, a közönség a hatodik elõadáson már kevesen voltunk - szagot kaptunk, alighanem.
- ki -
Örkény Színház, november 7.
**
Idegölõ Pedig már azt hittük, szerencsésen túljutottunk a honi mozgóképgyártás nagyobb megrázkódtatásain (szoknyák, nadrágok, koszorúk), hogy a hasznosan kitöltött filmkockák és az elvesztegetett filmidõ tekintetében kiegyezhetünk egy döntetlenben. Már zártuk volna az ez évi könyvelést, amikor puff neki, hát nem beesik egy jól szituált gitártok és vele együtt a rettegett belpesti bérgyilkos, aki egy szerencsétlen görög fogorvos likvidálása céljából érkezik a napfényes Rodoszra. Nyilván azért ide, mert itt magasodik a történetünk szempontjából lényegtelen, a szponzorpénzek viszonylatában azonban megkerülhetetlen luxusszálloda, ahol a szálak majd a legvégén összefutnak. Addig is, míg az említett szálak kissé bizonytalanul közelítenek egymás felé, valami olyasmi történik, amire azóta nem volt példa, hogy Tahi Tóth László felhagyott Benny Hill majmolásával. A készítõk (Fonyó Gergely; Megafilm) mûfajismeretét dicséri, hogy a rendelkezésükre álló közel nyolcvan percben a vígjáték valamennyi nemes hagyományát sikerül meggyalázniuk. Hõsünk hirtelen támadt fogfájása, mely egyben a vígjátéki láncreakció kiváltója is, semmi ahhoz a fájdalomhoz képest, amit a nézõre mérnek az alkotók, akikbõl azért nem néztünk volna ki ekkora gazemberséget. Az ökörködés nem bûn, a színvonaltalan ökörködés, a mûfaj szabályainak ilyetén megcsúfolása azonban fõbenjáró vétség. Épp az ilyen esetekre találták ki a filmburleszk szülõföldjén Alan Smithie-t, a nem létezõ bûnbakot, akinek neve akkor szokott felkerülni a stáblistára, ha valami olyannyira tziki, mint az Idegölõ.
- kg -
A Hungarikom bemutatója
Nincs csillagBOHREN UND DER CLUB OF GORE A szerencsésebbek tavaly tavasszal találkozhattak ezzel a zenekarral az Ultrahang Fesztiválon. A kevésbé szerencsések viszont már a tavalyi koncert elsõ száma után elhagyták a termet. Ilyesféle kivonulásra most is megvolt minden esély, ugyanis elõadását a Bohren Und Der Club Of Gore az A38-on a legutóbbi lemez (Geisterfaust) elsõ tételével, a húszperces Zeigefingerrel nyitotta, mégis kevesen távoztak - akik az újabb szeánszra eljöttek, tudták, mire számíthatnak.
A Bohren 1992-ben alakult a németországi Mülheimben. Jelenlegi nevét egy évvel késõbb, a holland instrumentális-progresszív legenda, a Gore iránti tiszteletbõl vette fel, a kvartett saját stílusát "horror-dzsesszként" definiálja. A kezdeti hardcore-metal után hamar átváltottak erre a mûfajra, amit rajtuk kívül talán senki sem játszik a világon. Mindenük megvan, ami a dzsesszhez szükséges: szaxofon, zongora, basszusgitár, dob - csakhogy a Bohren mindazt, amit ezekbõl kiprésel, olyan kínzó mélységgel és lassúsággal játssza, hogy a lemezboltokban inkább a dark ambient kategória alatt érdemes keresgélni a lemezeiket. A látszattal ellentétben kiváló, ámbár fanyar humoruk van: a tizenkét perces The Art Of The Coffin címû számukat például azoknak ajánlották, akik "csontokat gyûjtenek".
A Bohren hosszú, monoton tételei mindenesetre alkalmasak voltak arra, hogy a hallgató egy kriptába képzelje magát, amire a látvány is rásegített. A zenekar kizárólag szinte teljes sötétségben hajlandó zenélni: a fekete öltönyös németeket mindössze egy-egy szûrt fényû lámpa világította meg a színpadon. A közel nyolcvanperces koncert olyan volt, mint egy utazás Twin Peaksbe, Ruhr-vidéki srácok idegenvezetésével, csak az Óriás és a Törpe hiányzott. Negédes szaxofonszólók és kísérteties zongorafutamok váltogatták egymást, a két gitáros bárdjával táncoló hóhérként vonaglott a hangszerén; mindenki más ült vagy (ki)feküdt a teremben.
- ktn -
A38 hajó, november 14.
**** és fél
Predrag Matvejevic: A Földközi-tenger. Tájak, népek, kultúrák A Rómában élõ horvát író nagyjából a lehetetlenre vállalkozott, amikor megírta ezt a "mediterrán breviáriumot" a vidékrõl, amely logikátlanságával, sokszínûségével, öbölrõl öbölre változó nyelvével, konyhájával és boraival, ezerféle szokásával mégis egységes és oszthatatlan.
"A régi bölcsek azt tanították, hogy a mediterrán világ addig tart, amíg az olajfa, a füge, a pálma megkapaszkodik. A partok nem mindegyike van összhangban a tengerrel: az egyik olykor befogadja és uralja, a másik elutasítja és kiveti. A Mediterránum határai nem csupán földrajziak. Nincsenek megrajzolva sem térben, sem idõben. Nem gazdasági, nem történelmi, de nem is nemzeti határokról van szó: krétakör, amely folyton hol kirajzolódik, majd letörlõdik. [...] A Földközi-tenger mentén fogamzott meg Európa" - írja Matvejevic az elsõ bekezdésben, és innen, a határokkal szabdalt, önmaga egységét még mindig felismerni képtelen Kelet-Közép-Európából nézve irigylésre méltónak tûnik ez a bölcsesség. "A tengerrõl való beszéd megtûri a mediterrán bõbeszédûséget" - állítja határozottan a szerzõ, és ki is használja ezt a tûrõképességet: "szócikkeiben" az egyik pillanatban még a tenger színérõl értekezik, majd hirtelen az ókort idézi, és történetfilozófiai értekezésbe csap át, hogy nemsokára a tengeren használatos bójafajták és a Szicíliában stramazzónak, a Kvarnerben balunnak nevezett (hajó)kötélfonat kultúrtörténetével szórakoztasson. Máskor magát a mediterrán történelmet ismerteti, nem is olyan dióhéjban, vagy épp a tengerrõl szóló irodalomból idéz - és közben egy percig sem untat; gyakorlatilag fel sem tûnik, hogy mekkora munka van a könyvben.
Claudio Magris tudálékos bevezetõje teljesen feleslegesen lóg a köteten. Gyorsan át kell lapozni, és irány a tenger; kint úgyis Pest van és november.
Péntek Orsolya
Fordította: Vujicsics Marietta és Misley Pál. Corvina Kiadó, 2006, 204 oldal, 3500 Ft
*****
Oliver Knussen - BFZ Könnyû dolga volt az angol Benjamin Brittennek! Zenei talentumát egy olyan, kulturálisan kiéhezett világban kamatoztathatta, ahol vagy 250 éve nem tartottak számon jelentõs (angol születésû) zeneszerzõt. Pedig ennél azért lényegesen többrõl van szó. Életmûve kiemelkedõ szakmai tudású, invenciózus, érzékeny zeneszerzõrõl árulkodik. Hogy a Fesztiválzenekar hangversenyének mûsorába miként került a Változatok és fúga egy Purcell témára címû ifjúsági ismeretterjesztõ opus, ezzel együtt sem tudnám megmondani. Számomra ez a darab az Állatok farsangjával és a Péter és a farkassal együtt a matinék elcsépelt demonstranduma, s nem válik akkor sem magasabb rendûvé, ha történetesen frakkba és estélyibe öltözött hölgyek és urak adják elõ. Lényegesen több izgalmat és kellemes meglepetést hozott az est karmestereként tevékenykedõ Oliver Knussen két kompozíciója. A Pinchas Zukerman számára komponált Hegedûverseny rendkívül finom ötvözete a tradicionális formálásnak, a bergi hangzásvilágnak és a 21. századi eklektikának. Polifonikus gondolkodás, erõs líraiság és izgalmas hangszerelés. Lényegében ugyanez mondható el a szünet után elhangzott másik Knussen-kompozícióról is. Az erõs fantáziával, helyenként rendkívül bonyolult poliritmikával létrehozott Út az amottani várba azonban lényegesen kisebb hatást tett hallgatóira. A versenymû szólistája, Clio Gould, aki a London Sinfonietta koncertmestere, szép és telt hangon, könnyed virtuozitással és érzelemgazdagon játszotta szólamát. A zenekar, mely professzionális módon szolgálta ki az egyszerû mozdulatokkal, de határozottan dirigáló szerzõ/karmestert, igazán a Britten Peter Grimes címû operájából származó Négy tengeri közjáték és passacaglia elõadásakor szabadult fel. A dús vonóskar - benne Lukács Péter brácsaszólójával -, a puha fák, a tömör rézfúvók könnyedén elénk varázsolták a ködös Albion kívül-belül fúvó hideg tengeri szeleit.
- té. pé -
Mûvészetek Palotája, november 12.
****
Shop Stop 2 Legelõször 1994-ben jelent meg a Miramax logója után a View Askew Productions felirata. Elõbbi a Tarantinót is felfedezõ Weinstein fivérek, utóbbi másik nagy fogásuk, Kevin Smith családi címereként vonult be a köztudatba. A Shop Stop váratlan sikere egy csodálatos barátság kezdetét jelentette az indie-szcéna késõbbi minimoguljai között. Weinsteinék köztudottan a videotékák környékérõl toboroztak: Smith is valamelyik pult mögül érkezett, ám Tarantinóval ellentétben õ nem a B-filmek porosodó raktárkészletét remixelte, hanem magának a videotékásnak kívánt lovas szobrot állítani. Annak a geeknek csúfolt, baseballsapkás generációnak, melynek tagjai elsõ és második gyerekkorukat az egyszerûség kedvéért egyszerre élik. Gondolataik kizárólag a Birodalom visszavág és a punci körül forognak: mint csecsemõk, úgy tárgyalják a Star Wars-filmeket, mint emlékeikbõl élõ öregurak, fennhangon csámcsognak a szexen. A Shop Stoppal nem egy rendezõ, hanem egy kortárs kabarettista érkezett a filmesek közé. Ennek a történet nélküli, dumálós filmezésnek jól állt a szegényszag, remekül elfedte például, hogy Smithnek lövése sincs a filmkészítésrõl. A helyzet azóta sem változott. Smith továbbra sem tud filmet rendezni, és továbbra is nagyon tud poénokat írni. Film nincs, a vegyesboltos és a tékás mûsorszáma azonban mûködik. Most is kapunk vagy tucatnyi idézhetõ poént a puncik és a jedik határvidékérõl, leszopnak továbbá egy szamarat, Jézusról pedig kiderül, hogy zsidó volt. Az esetleges mellékhatásokról konzultáljon videotékásával.
- köves -
A Budapest Film bemutatója
***
