Ha szédületesen jó lemezeket csinálna, akkor is elsősorban tévésztárként gondolna mindenki David Duchovnyra. De Fox Mulder és Hank Moody megformálója nem csinál szédületesen jó lemezeket, legfeljebb korrekteket, bár így is köröket ver egy csomó, színészből lett zenész kollégájára – akinek kétségei vannak, az merüljön el Kevin Costner, David Hasselhoff, Steven Seagal vagy Don Johnson zenei életművében. Duchovny 2015-ben adta ki első lemezét Hell or Highwater címmel, ezt követte tavaly a most turnéztatott Every Third Thought. Mindkét albumon rockos, bluesos, nagyritkán folkos/americanás dalok szerepelnek, valahol a közepes és a kellemes tartomány között, talán inkább az utóbbi fokozat felé billenve. Aki ott volt a kora esti meet & greetes, háromdalos soundcheck/minikoncerten, az megtapasztalhatta, hogy egyrészt igencsak ügyesek a kísérőzenészei, másrészt a főhős bajban lenne, ha a társai nem segítenék ki a hibátlan vokáljaikkal. Duchovny fahangja ugyanis élőben még kevésbé erős, mint lemezen, bár van az egésznek valami leszarós punk bája, és ez simán elviszi a produkciót. No meg a közönséggel való kapcsolattartás: emberünk folyamatosan parolázik a nézőkkel, becsempész a szövegébe egy-két magyar szót, majd a koncert egy pontján fogja magát, és berohan a tömegbe. Testőr vagy biztonsági őr sehol, ő viszont rohan, lepacsizik mindenkivel, felszalad a karzatra, valamint nagy puszit ad annak a kerekes székes nőnek, aki pont a mi sorunk szélén ül. Zeneileg a koncert legjobb pillanata természetesen nem egy saját szám, hanem a Sweet
Jane-feldolgozás a Velvet Undergroundtól, ami azért is sikerül jól, mert Duchovny és Lou Reed orgánuma eléggé egy tartományban van. A ráadás előtti kis szünetben a majdnem telt házas MOM Sport sok széke üres marad, egyrészt egy csomóan odamennek a színpad elé, másrészt meg akik tényleg csak a híres, jóképű tévésztár miatt jöttek, azoknak ennyi elég volt.
MOM Sport, február 11.
