Koncert

David Duchovny

Zene

Ha szédületesen jó lemezeket csinálna, akkor is elsősorban tévésztárként gondolna mindenki David Duchovnyra. De Fox Mulder és Hank Moody megformálója nem csinál szédületesen jó lemezeket, legfeljebb korrekteket, bár így is köröket ver egy csomó, színészből lett zenész kollégájára – akinek kétségei vannak, az merüljön el Kevin Costner, David Hasselhoff, Steven Seagal vagy Don Johnson zenei életművében. Duchovny 2015-ben adta ki első lemezét Hell or Highwater címmel, ezt követte tavaly a most turnéztatott Every Third Thought. Mindkét albumon rockos, bluesos, nagyritkán folkos/americanás dalok szerepelnek, valahol a közepes és a kellemes tartomány között, talán inkább az utóbbi fokozat felé billenve. Aki ott volt a kora esti meet & greetes, háromdalos soundcheck/minikoncerten, az megtapasztalhatta, hogy egyrészt igencsak ügyesek a kísérőzenészei, másrészt a főhős bajban lenne, ha a társai nem segítenék ki a hibátlan vokáljaikkal. Duchovny fahangja ugyanis élőben még kevésbé erős, mint lemezen, bár van az egésznek valami leszarós punk bája, és ez simán elviszi a produkciót. No meg a közönséggel való kapcsolattartás: emberünk folyamatosan parolázik a nézőkkel, becsempész a szövegébe egy-két magyar szót, majd a koncert egy pontján fogja magát, és berohan a tömegbe. Test­őr vagy biztonsági őr sehol, ő viszont rohan, lepacsizik mindenkivel, felszalad a karzatra, valamint nagy puszit ad annak a kerekes székes nőnek, aki pont a mi sorunk szélén ül. Zeneileg a koncert legjobb pillanata természetesen nem egy saját szám, hanem a Sweet
Jane-
feldolgozás a Velvet Under­groundtól, ami azért is sikerül jól, mert Duchovny és Lou Reed orgánuma eléggé egy tartományban van. A ráadás előtti kis szünetben a majdnem telt házas MOM Sport sok széke üres marad, egyrészt egy csomóan odamennek a színpad elé, másrészt meg akik tényleg csak a híres, jóképű tévésztár miatt jöttek, azoknak ennyi elég volt.

MOM Sport, február 11.

Figyelmébe ajánljuk

Minden nap egy forradalom

A történelem nem ismétli magát, hanem rímel. Paul Thomas Anderson egy szinte anakronisztikusan posztmodern filmet rendezett; bár felismerjük őrült jelenünket, láz­álomszerűen mosódik össze a hatvanas évek baloldali radikalizmusa a nyolcvanas évek erjedt reaganizmusával és a kortárs trumpista fasisztoid giccsel.

Japán teaköltemény

A 19. század derekán, miután a Perry-expedíció négy, amerikai lobogókkal díszített „fekete hajója” megérkezett Japánba, a szigetország kénytelen volt feladni több évszázados elszigeteltségét, és ezzel együtt a kultúrája is nagyot változott.

Maximál minimál

A nyolcvannyolc éves Philip Glass életműve változatos: írt operákat, szimfóniákat, kísérleti darabokat, izgalmas kollaborációkban vett részt más műfajok képviselőivel, és népszerű filmzenéi (Kundun; Az órák; Egy botrány részletei) révén szélesebb körben is ismerik a nevét. Hipnotikus minimalista zenéje tömegeket ért el, ami ritkaság kortárs zeneszerzők esetében.

Egy józan hang

Romsics Ignác saját kétkötetes önéletírása (Hetven év. Egotörténelem 1951–2021, Helikon Kiadó) után most egy új – és az előszó állítása szerint utolsó – vaskos kötetében ismét kedves témája, a historiográfia felé fordult, és megírta az egykori sztártörténész, 1956-os elítélt, végül MTA-elnök Kosáry Domokos egész 20. századon átívelő élettörténetét.