Dokumentumfilm - Meglátni és elfogadni - Kabarcz Zsófi-Boros Panna: Varázslatos gladiátorok

  • Kovács Bálint
  • 2011. július 7.

Zene

"Amikor mentünk át az úttesten, a zebrán, és jött egy autó, akkor megfordult a fejemben, hogy elengedem a babakocsit" - emlékszik vissza a Varázslatos gladiátorok legmegrázóbb pillanatában egy apuka a napra, amikor Down-szindrómás újszülöttjével és feleségével hazafelé tartott a kórházból. Brutálisan őszinte beismerés, amelyre nyilván csak akkor szánhatja el magát valaki, ha már túl tudott lépni a belső zűrzavaron, ha már el tudta fogadni a gyerekét olyannak, amilyen: értelmi sérültnek. Ha a néhány csökkent képesség mellett meglátta a százezernyi jó és ezernyi kiemelkedően jó tulajdonságot; ha az értelmet nem is, de a jellemet tökéletesen épnek tartja.

"Amikor mentünk át az úttesten, a zebrán, és jött egy autó, akkor megfordult a fejemben, hogy elengedem a babakocsit" - emlékszik vissza a Varázslatos gladiátorok legmegrázóbb pillanatában egy apuka a napra, amikor Down-szindrómás újszülöttjével és feleségével hazafelé tartott a kórházból. Brutálisan őszinte beismerés, amelyre nyilván csak akkor szánhatja el magát valaki, ha már túl tudott lépni a belső zűrzavaron, ha már el tudta fogadni a gyerekét olyannak, amilyen: értelmi sérültnek. Ha a néhány csökkent képesség mellett meglátta a százezernyi jó és ezernyi kiemelkedően jó tulajdonságot; ha az értelmet nem is, de a jellemet tökéletesen épnek tartja.

Erről az elfogadásról szól, ezért küzd az HBO saját gyártású és finanszírozású dokumentumfilmje, a kereskedelmi tévécsatorna minden szempontból közszolgálati műsora. Úgy, hogy nem tesz mást, csak leültet a kamera elé néhány Down-szindrómás embert - fiatalokat és idősebbeket, szerelmespárokat és egyedülállókat -, és megmutatja, hogyan viszonyulnak a hétköznapokhoz, saját állapotukhoz, munkájukhoz, a párkapcsolathoz, szeretethez, rokonaikhoz és bármihez. A válasz: teljesen normálisan; vagy néha kicsit meghatóbban, mint az átlag. És kicsit a szülők is beszélnek arról, milyen az élet a gyerekükkel: mint általában, gondokkal és örömökkel jár - csak mondjuk a bankba nem lehetne egyedül leküldeni őket, hogy nyissanak egy számlát. És mindez a maga visszafogottságában pont elegendő is a filmtől: elfogadni csak addig igazán nehéz valamit, amíg nem ismerjük meg rendesen.

És mivel a lényeg átjön, a dokumentumfilm problémái ehhez mérten már nem is tűnnek olyan fontosnak. Például az, hogy a film elvileg a Baltazár Színházról, az ország egyetlen, értelmi sérült színészeket foglalkoztató, professzionális társulatáról szól - noha erről alig is tudunk meg bármit. Igaz, a megjelenő Down-szindrómások a társulat tagjai, és úgy három mondat el is hangzik, amiben definiálják, hogy mi az a Baltazár. Emellett pedig látunk jeleneteket az egyik előadás próbáiból és premierjéből - de például, hogy mióta és milyen struktúrában működik a társulat, hogyan válogatják meg a színészeket, milyen hatással van rájuk a játék, hogyan épül belőlük közösség, miben mások ők, mint a nem színész sérültek, arról nem esik szó. Mintha mindez rég tudott dolog lenne - még a társulatvezető neve sem hangzik el, és a képernyőre sincs kiírva egyszer sem; akárha mindenki pontosan tudná, hogy Elek Dóráról van szó. Meg aztán a megvalósítás is zavaros kissé: van, aki megszólal a társulatból, többen pedig nem; van, amikor megadott témákról (hit, szabadság) beszélnek egy-két mondat erejéig, de van, amikor nem; van, amikor Down-szindrómáról szóló filmet látunk, és van, amikor egy színtársulatról szólót.

Persze ötven perc kevés, és a Baltazár Színház tényleg minden támogatást megérdemel - de mivel a Down-szindrómáról értékes, új dolgok hangzanak el, a társulatról viszont nem, mégis jobb lett volna, ha a teljes játékidőt az előbbinek szentelik.

Vetíti az HBO

Figyelmébe ajánljuk

Céltalan poroszkálás

A két fivér, Lee (Will Poulter) és Julius (Jacob Elordi) ígéretet tesznek egymásnak: miután leszereltek a koreai háborús szolgálatból, a veteránnyugdíjukból házat vesznek maguknak Kalifornia dinamikusan növekvő elővárosainak egyikében.

Autósmozi

  • - turcsányi -

Vannak a modern amerikai mitológiának Európából nézvést érthető és kevésbé érthető aktorai és momentumai. Mindet egyben testesíti meg a Magyarországon valamikor a nyolcvanas években futó Hazárd megye lordjai című, s az Egyesült Államokan 1979 és 1985 között 146 részt megérő televíziós „kalandsorozat”, amely ráadásul még legalább három mozifilmet is fialt a tengerentúli közönség legnagyobb örömére, s Európa kisebb furcsálkodására.

Húsban, szőrben

Mi maradt élő a Pécs 2010 Európa Kulturális Fővárosa programból? Nem túl hosszú a sor. A Tudásközpont és a Zsolnay Örökségkezelő Nkft. kulturális intézményei: a Zsolnay Negyed és a Kodály Központ, és a Zsolnay Negyedben az eleve kiállítótérnek épült m21 Galéria, amelynek mérete tekintélyes, minősége pedig európai színvonalú.

Rémek és rémültek

Konkrét évszám nem hangzik el az előadásban, annyi azonban igen, hogy negyven évvel vagyunk a háború után. A rendszerbontás, rendszerváltás szavak is a nyolcvanas éveket idézik. (Meg egyre inkább a jelent.)

Az igazságnak kín ez a kor

A családregény szó hallatán rendre vaskos kötetekre gondolunk, táblázatokra a nemzedékek fejben tartásához, eszünkbe juthat a Száz év magány utolsó utáni oldalán a kismillió Buendía szisztematikus elrendezése is.

Kultúrnemzet

„A nemzetgazdasági miniszter úr, Varga Mihály 900 millió forintot biztosított ennek az épületnek a felújítására – nyilván jó összeköttetésének köszönhetően. Lám, egy nemzeti kormányban még a pénzügyminiszter is úgy gondolja, hogy a kultúra nemcsak egy sor a magyar költségvetésben, hanem erőforrás, amelynek az ország sikereit köszönhetjük.”