"Amikor mentünk át az úttesten, a zebrán, és jött egy autó, akkor megfordult a fejemben, hogy elengedem a babakocsit" - emlékszik vissza a Varázslatos gladiátorok legmegrázóbb pillanatában egy apuka a napra, amikor Down-szindrómás újszülöttjével és feleségével hazafelé tartott a kórházból. Brutálisan őszinte beismerés, amelyre nyilván csak akkor szánhatja el magát valaki, ha már túl tudott lépni a belső zűrzavaron, ha már el tudta fogadni a gyerekét olyannak, amilyen: értelmi sérültnek. Ha a néhány csökkent képesség mellett meglátta a százezernyi jó és ezernyi kiemelkedően jó tulajdonságot; ha az értelmet nem is, de a jellemet tökéletesen épnek tartja.
Erről az elfogadásról szól, ezért küzd az HBO saját gyártású és finanszírozású dokumentumfilmje, a kereskedelmi tévécsatorna minden szempontból közszolgálati műsora. Úgy, hogy nem tesz mást, csak leültet a kamera elé néhány Down-szindrómás embert - fiatalokat és idősebbeket, szerelmespárokat és egyedülállókat -, és megmutatja, hogyan viszonyulnak a hétköznapokhoz, saját állapotukhoz, munkájukhoz, a párkapcsolathoz, szeretethez, rokonaikhoz és bármihez. A válasz: teljesen normálisan; vagy néha kicsit meghatóbban, mint az átlag. És kicsit a szülők is beszélnek arról, milyen az élet a gyerekükkel: mint általában, gondokkal és örömökkel jár - csak mondjuk a bankba nem lehetne egyedül leküldeni őket, hogy nyissanak egy számlát. És mindez a maga visszafogottságában pont elegendő is a filmtől: elfogadni csak addig igazán nehéz valamit, amíg nem ismerjük meg rendesen.
És mivel a lényeg átjön, a dokumentumfilm problémái ehhez mérten már nem is tűnnek olyan fontosnak. Például az, hogy a film elvileg a Baltazár Színházról, az ország egyetlen, értelmi sérült színészeket foglalkoztató, professzionális társulatáról szól - noha erről alig is tudunk meg bármit. Igaz, a megjelenő Down-szindrómások a társulat tagjai, és úgy három mondat el is hangzik, amiben definiálják, hogy mi az a Baltazár. Emellett pedig látunk jeleneteket az egyik előadás próbáiból és premierjéből - de például, hogy mióta és milyen struktúrában működik a társulat, hogyan válogatják meg a színészeket, milyen hatással van rájuk a játék, hogyan épül belőlük közösség, miben mások ők, mint a nem színész sérültek, arról nem esik szó. Mintha mindez rég tudott dolog lenne - még a társulatvezető neve sem hangzik el, és a képernyőre sincs kiírva egyszer sem; akárha mindenki pontosan tudná, hogy Elek Dóráról van szó. Meg aztán a megvalósítás is zavaros kissé: van, aki megszólal a társulatból, többen pedig nem; van, amikor megadott témákról (hit, szabadság) beszélnek egy-két mondat erejéig, de van, amikor nem; van, amikor Down-szindrómáról szóló filmet látunk, és van, amikor egy színtársulatról szólót.
Persze ötven perc kevés, és a Baltazár Színház tényleg minden támogatást megérdemel - de mivel a Down-szindrómáról értékes, új dolgok hangzanak el, a társulatról viszont nem, mégis jobb lett volna, ha a teljes játékidőt az előbbinek szentelik.
Vetíti az HBO
