1999 áprilisában a coloradói Columbine-ban két kamaszkorú diák vérfürdőt rendezett az iskolában - talán a legismertebb borzalom a sok közül. Michael Moore híres Kóla, puska, sült krumpli (Bowling for Columbine) című mozgóképes röpiratának is ez az alapsztorija.
De a tévéhíradók addigra és azután is annyira szokványossá tették az efféle drámákról szóló híreket, hogy Perelmannak már nem kell vesződnie, hogy "valóságos" helyet és kázust találjon. ' valahol a boldog és kiegyensúlyozott amerikai szuburbia gyöpös-virágos kertjeiben igyekszik egy efféle borzalomból fakadó poszttraumás ügymenet végére járni (akár egy laboratóriumban). Egy riadt arcú kamasz gépfegyveres iskolai tömegmészárlásának emléke ötlik föl mindgyakran a filmben és főszereplőjében, Dianában (Uma Thurman). Egymást váltják az egykori és a tizenöt évvel későbbi képek, ott vagyunk (többször, sokszor is), amikor a fiatal Diana (Evan Rachel Wood kétségkívül figyelemre méltó játéka) - barátnője társaságában a leánymosdóban - szembenéz a gépfegyver csövével, illetve gyilkos diáktársával. S kísérgetjük a felnőttet napi ügymenetében, amikor a kisváros épp a szörnyű esemény évfordulójára készül megemlékezni.
Arról csak feltételezéseink lehetnek, hogy az eltelt években mennyire kísértették a hősnőt a történtek, most mindenesetre van egy biztos pontunk - ez az évforduló. Ahol egybegyűlnek a túlélők, az áldozatok hozzátartozói és persze a szellemek. Esetleges feltételezéseinket Perelman rekonstrukciós törekvései is segítik; hogyan is volt az a nap, amikor végül a jóvátehetetlen bekövetkezett? Ám velünk szemben Diana tűpontosan emlékezik, ki mit mondott, ő hányszor veszett össze, s hányszor békült ki a barátnőjével - akit 15 év múltán már nem láttunk. Diana környezetét viszont igen; tudós férje oldalán neveli kicsi lánykáját, maga is alkotó ember, katedrája van, minden jó és kicsit unalmas, ha a fájó emlékek nem lennének, nem lenne semmi - baj vagy különös.
Mi pedig egy könnyen nézhető, kellemesen lassúcska másfél órán keresztül ugrálunk máról tegnapra és vissza, talán csak annyi a bajunk, hogy túl sűrűn akad meg tekintetünk a környék virágzó fáin, túl sűrűn merülünk az úszómedence kékesen tiszta vizébe.
Hát persze, Perelman szemérmetlen, gátlástalan giccset alkotott (műve Laura Kasischke a hírek szerint népszerű regényének adaptációja), mi mást is lehetne e tárgyban? E tárgyban, amiben pont ő bízott a legkevésbé. Ott kellene először gyanút fognunk, hogy miért várt tizenöt évet. Ha a poszttraumás kínokról akart csendesen, szépen, olykor könnyek közt megemlékezni, akkor miért nem a forró nyomon haladt? Miért nem akkor lépünk a képbe, amikor még friss a seb?
Nyilván azért nem, mert többre váltottunk jegyet: a választásra. A Szemvillanás alatt ugyanis az iskolai vérengzést és utóéletét (annak minden selymes-virágos túlkapásával együtt) csak kulisszának használja, attól sem zavartatva magát, hogy aza már van egy neki (a szuburbia). Kulisszának egy elég sokszor látott, de még mindig holtbiztos magánszámhoz. Egy ziccerhez, amit illő körültekintéssel épít fel, s abszolvál a végén, amiről, ha bármit mondanánk, kifecsegnénk - így is elég messzire mentünk.
Ellenben ez Perelmanról nem mondható el, ő nem megy messzire, megmarad - grandiózus poénjával édes egyetértésben - a szomorkás, ám napsütötte kertvárosi giccsek, melodrámák aranyösvényén, gondosan ügyelve minden lépésére. Pedig lettek volna lehetőségei, hogy félrelépjen. Ha akár egyszer is meg merte volna tenni, most teljesen odalennénk. Így annyival kell beérnünk, hogy megcsinálta. Viszonylag rendesen.
Forgalmazza a Fórum Home Entertainment
