A Hidzsra szerinti 1447-es év első (Muharram) hónapjának elején, az Ásúrá napjaiban járunk. A síita közösségekben ilyenkor tíz napon át minden este megtelnek a mecsetek és a huszejníják, a közösségi rendezvénytermek, ahol Mohamed próféta unokájának csaknem másfél évezredes mártírhalálára emlékeznek. A kerbelai dráma (680. október 12.), amelyben a próféta vér szerinti leszármazottainak sorába tartozó Huszeint és tucatnyi kísérőjét mészárolták le a kalifa csapatai, máig közösségépítő és -erősítő hagyomány, amelyet minden korban aktualizálnak. A most elhangzó ünnepi beszédekben fő téma az izraeli támadás, amelyet a nem legitim világi hatalmaknak az igaz hit elleni újabb fellépéseként értelmeznek, s minden mostani veszteséget az isteni igazságot képviselő Huszein imám mártíromságával legitimizálnak. Ebben az értelmezésben pedig a mostani háború – legyenek bármekkorák is az emberi és anyagi veszteségek – nem jelenthet vereséget.
Röviden úgy mondhatnánk, hogy a háború – végleges vagy ideiglenes – lezárása kapóra jött a megroggyant teheráni rezsimnek. Maga a háború napjaiban gondosan elrejtőző legfelső vezető, Ali Hámenei ajatollah hivatkozott Huszein imámra az azóta elmondott első beszédében, s valóban nagy győzelemről beszélt.
Játékosok és szurkolók
Az alapvetően kettős (perzsa kulturális és síita vallási) identitású iráni társadalomban nem elhanyagolható jelentőségű a mostani háború ilyen értelmezése. A nyílt izraeli támadás, különösen miután túllépett a nukleáris hadiipari és katonai vezetői célpontokon és gazdasági, az ország számára stratégiai jelentőségű olajipari létesítményeket, majd városi, mondhatni civil negyedeket is elért (köztük a minden rendszerben hírhedt, politikai foglyokra szakosodott teheráni Evin börtönt), összerántotta az iráni társadalmat. De a katonai csapás azokat a rétegeket is érzékenyen érintette (a városi közép- és felső osztályt), amelyek egyre nehezebben viselik a radikalizálódó rendszert. Iránban történelmi hagyomány szembeszegülni a kívülről érkező rezsimbuktatási törekvésekkel. Az iszlám forradalom előtti rendszer, Reza Pahlavi hatalmát prolongáló 1953-as CIA-beavatkozást – amikor a legitim és népszerű miniszterelnököt, Mohammed Moszaddeget buktatták meg – máig a legszélesebb körben ítéli el a társadalom. Ennek fényében teljesen valószerűtlennek tűnik az a vágyvezérelt nyugati (elsősorban amerikai és izraeli, de egyes hazai értelmiségi) körökben hangoztatott elképzelés, amely a teokratikus rendszer bukása esetén – akár vezető – szerepet szánna a Homeini ajatollah vezette iszlám forradalom megbuktatta sah Egyesült Államokban élő fiának és köreinek. A sah agresszív elnyomással modernizáló rendszerének emléke máig rendkívül negatív az iráni társadalom széles rétegeiben, s nem csak a forradalmi propaganda hatására.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!
