Magyar Narancs: 2014-ben játszott utoljára az Arénában. Szándékosan hagyott ki három évet?
Sztevanovity Zorán: Nem. Tavaly márciusban két koncertünk volt a Kongresszusi Központban, amire nagyon készültünk, és amit a közönség is nagyon jól fogadott. Ekkor született a gondolat, hogy a műsort exportálhatnánk nagyobb színpadra is; de elég későn jött az ötlet, hiszen az Aréna programjai jó előre be vannak táblázva. Az volt a szerencsénk, hogy idén februárban – egy lemondás miatt – találtunk megfelelő időpontot. Az előkészületekre négy hónap ment el, tavaly október óta kizárólag ezzel foglalkoztam, igyekeztem a lehető legaprólékosabban megtervezni, hogy mi történjen pontosan a színpadon.
MN: Ezt hogy értsük?
SZZ: Én nem csupán kitalálom a műsort, hogy milyen dalok legyenek milyen sorrendben, illetve, hogy kik legyenek a vendégek. Készítek egy forgatókönyvet is, ami nemcsak a zenészeknek, a technikusoknak, de még a tévéoperatőröknek is sorvezetőül szolgál. Ebben igyekszem mindent leírni, még azt is, hogy egy bizonyos dalnál melyik zenész hol álljon, mikor legyen sötét színpadon és így tovább.
MN: Biztos, hogy ez az ön dolga lenne?
SZZ: Tudom, hogy nem ez a megszokott. Kipróbáltam azt is, hogy más rendezze a koncertet, de az valahogy sokkal több energiámat emésztette fel az egyeztetések miatt, úgyhogy visszatértem a bevált módszerhez. Egy rendezővel újra és újra át kell beszélni a dolgokat, így sokkal egyszerűbb – legalábbis nekem.
MN: A mostani koncertnek ugyanúgy Zorán unplugged volt a címe, mint az 1993-asnak.
SZZ: Nem véletlenül. Most is az akusztikus hangszereké volt a főszerep, ráadásul akkor is hasonló volt a helyzet: előbb egy kisebb helyen, a Pesti Vigadóban tartottunk előadásokat, és csak ezután került a műsor a Budapest Sportcsarnokba. A plakáton rejtett utalás is volt erre: Diner Tamás 1993-ban készített egy nagyon jó képet, ez akkor a lemezborítóra és egy könyvre került rá, viszont nem lett belőle plakát. Azt találtam ki, hogy csinálja meg ugyanezt képet a mostani fotósom, Vető Gábor, legyen pontosan ugyanolyan a világítás, a képkivágás, csak éppen 24 évvel későbbi. Annyira jól sikerült a dolog, hogy még Diner is felhívott azzal, szólhattam volna, hogy felhasználjuk a képét. Mások viszont azt dicsérték benne, hogy elég nagy bátorság egy olyan képet tenni a plakátra, amin árnyékban vagyok, nem látszik arcom.
MN: Akkor biztosan nem lett volna semmi rizikó, ha Zorán 75 címmel, születésnapi koncertként hirdetik meg.
SZZ: De ettől nekem kimondottam rossz érzésem lett volna. Úgy gondolja, hogy elég egy bizonyos életkort elérni, és arra dől a közönség?
MN: Hát nem? Ha átnéznénk a közelmúlt kínálatát, az derülne ki, hogy egy bizonyos életkor felett a legnagyobb koncertek 50., 60., 70. születésnapokhoz kötődtek.
SZZ: Semmi bajom nincs azokkal, akik ilyet szerveznek, de nekem ez nem megy. Szeretem, ha a közönség a tényleges tartalom reményében, és nem egy évszámra vált belépőt.
MN: Az elmúlt években jó néhány hazai sztár Aréna-koncertjét támogatta a magyar állam, sokszor személyesen Balog Zoltán. Fel sem merült, hogy efféle támogatást igénybe vegyen?
SZZ: Nem. Azon az állásponton vagyok, hogy akkor szabad támogatást kérni az államtól, ha olyan kulturális eseményről van szó, ami nem tud rentábilis lenni: például egy szimfonikus zenekar fellépése vagy egy nagyszabású színházi előadás. Úgy vélem, az kérjen ilyenre plusztámogatást, akinek van is erkölcsi alapja. Nekem nincs. Nálam mindig arra ment ki a játék, hogy jöjjön annyi ember, hogy a belépők ára fedezze a koncert költségvetését. Ez ilyen egyszerű, soha eszembe nem jutna állami támogatást kérni, vagy hogy pályázzak ilyen pénzekre.
MN: Hosszú évek óta zenél együtt keresett, profi muzsikusokkal, például Sipeki Zoltán gitárossal, Lattmann Béla basszusgitárossal, Horváth Kornél ütőhangszeressel vagy Gyenge Lajos dobossal; olyanokkal, akik számtalan más projektben is részt vesznek. Hogyan tudja ilyen régóta egyben tartani a zenekart?
SZZ: Az együttműködésünket nem tudom mással magyarázni, mint hogy tiszteljük egymás tudását, és persze jól érezzük magunkat, amikor együtt vagyunk. De a szimpátia különben nem lenne elég, nyilván azért érezzük jól magunkat, mert jólesik együtt zenélni. Minden koncertet úgy állítok össze, hogy legyen abban egy olyan rész is, ahol a hangsúly a hangszeres szólókon van, ugyanis fontosnak tartom, hogy a közönség egy virtuóz zenei élményt is kapjon, és ne csak azzal menjen haza, hogy meghallgatta a dalaimat.
MN: Nem csábítanak könnyelműségre a hosszú évtizedek óta játszott dalok?
SZZ: Nem. Azért nem, mert van bennünk egy belső kényszer, hogy áthangszereljük, megváltoztassuk a szerkezetüket, épp amiatt, hogy ne váljon rutinná, és persze mi is jobban élvezzük. Például az Amikor elmentél című számot, amit már vagy negyven éve énekelek, játszottuk már szvingesen is, rockosan is, de ez csak egy példa a sok közül.
MN: A koncert egyik legnagyobb meglepetése volt, hogy éppen az Amikor elmentél alatt felbukkant Majka, és elkezdett rappelni.
SZZ: Mert felkértem rá. A szűkebb környezetemben, amikor bedobtam, hogy elhívom vendégnek, elsőre döbbenetet váltott ki, de a következő pillanatban már mindenki jó ötletnek tartotta, és a koncerten is nagy sikert aratott. Tény, hogy ő teljesen más habitusú előadó, és teljesen más a zenei világa, de már régóta figyelem a munkásságát, és nagyra becsülöm azt, hogy honnan indult és hová érkezett. Különben is kedvelem a rapet, ha jól csinálják.
MN: Egy rappert akart a koncertre, vagy konkrétan Majkát?
SZZ: Kimondottan őt. Még arra is emlékszem, akkor jutott eszembe, hogy meghívjam, amikor láttam a tévében egy tehetségkutató zsűritagjaként. Nagyon megfogott azzal, ahogy viselkedett: emberséges volt, jókat mondott, nem volt beképzelt, nem oktatta ki a versenyzőket. De ahogy mondtam, már régóta figyelem a dolgait, sőt a Belehalok című számát nagyon bírom.
MN: Szándékosan maradtak ki Metró-dalok a programból?
SZZ: Voltak koncertjeink, amikor komplett Metró-blokkot játszottunk, sőt egyszer úgy kezdődött az egész, hogy kiálltunk a színpad szélére Horváth Kornéllal és Sipeki Zoltánnal, és egy Metró-egyveleggel indítottunk. Csak azt akarom ezzel mondani, hogy nem azért nem voltak most Metró-számok, mert bajom lenne velük. Teljesen magától értetődő, hogy vállalom azt a korszakot, bár most nem vettem elő azokat a dalokat.
MN: Viszont eljátszotta a Yesterdayt. Ha jól tudom, a Metrónak még a magyar nyelvű dalok születése előtt megadatott, hogy egy Beatles-dalt, a Help!-et lemezre vegye. Ez hogyan jött össze? Szóltak a lemezgyárból, hogy lenne itt egy divatos sláger?
SZZ: Az volt az előzménye, hogy a hatvanas évek elején az egyik koncertünkre lejött a közismert zeneszerző-trombitás, Deák Tamás, aki profi könnyűzenésznek számított, és tett egy olyan ajánlatot, ha eljátsszuk az ő négy instrumentális szerzeményét, bevisz minket a lemezgyárba. Természetesen beleegyeztünk, és így már 1963-ban lemezünk jelenhetett meg; négy drágakő volt a négy dal címe: Smaragd, Rubin, Topáz és Zafír. Ez igazából nem a mi zenei világunk volt, de úgy látszik, tetszettünk, mert újabb felkéréseket kaptunk, és akkor már mi választhattunk számokat. Természetesen azokat választottuk ki, amiket sokat játszottunk akkoriban, és így került lemezre a Help! is. Persze arról fogalmam sem volt, és ma sem tudom, hogy a szerzői jogi kérdéseket hogyan intézte akkor a lemezgyár, de biztosra veszem, hogy nem fizettek érte jogdíjat.
MN: Míg az Illés és az Omega tagjai biztonsági játékosok voltak, és befejezték az egyetemet, ön a testvérével együtt néhány szemeszter után hátat fordított a villamosmérnöki karnak. Ennyire bíztak a sikerben?
SZZ: Nem volt ez megalapozott, de hirtelen nagyon sok fellépésünk lett, jártuk az országot, és nem tudtunk bemenni a vizsgákra. Tulajdonképpen úgy hagytuk ott az egyetemet, hogy nem is buktunk meg, egyszerűen csak kimaradtunk. Ugyanakkor nagyon fontos volt, hogy a szüleink bíztak bennünk, támogatták a zenei ambícióinkat, ami persze alakulhatott volna másképp is. Viszont amit addig az egyetemen tanultunk, annak nagyon nagy hasznát vettük zenészként: jobb erősítőket tudtunk készíteni, mint a többiek, akik ekkortájt ugyancsak barkácsolták a felszerelésüket.
MN: Sokan úgy emlékeznek vissza a hatvanas évekre, hogy a Metró szólt a legjobban, de azt mondják: ennek az volt az oka, hogy önök „belvárosi milliomosgyerekek” voltak, akik Nyugatról hozathattak felszerelést.
SZZ: Eleinte csak azért szóltunk jobban, mert ügyesebben barkácsoltunk. Amikor pedig a hatvanas évek derekán véget ért ez a korszak, akkor mi valóban odafigyeltünk a hangzásra, csakhogy gombokért játszottunk, úgyhogy ezek a hangszer- és erősítő-beszerzések a rokonság eladósodásával jártak. Igazából azzal ütöttük meg a főnyereményt, hogy volt egy magyar származású angol menedzser – ő hozta 1967-ben Magyarországra a Nashville Teenst és a Spencer Davis Groupot –, aki odakint elhitette a Marshall-céggel, hogy érdemes támogatnia kelet-európai zenekarokat, mert ez egy nyitott piac, itt nincs konkurencia. Nos, az ő révén jutottam ki Londonba, ahol bevittek a cég hangárnyi méretű raktárába, és azt választhattam, amit akartam. Haza is hoztunk két gitár-, egy basszuserősítőt meg egy énekberendezést, és ezzel tényleg nekünk lett a legjobb hangberendezésünk az országban, ráadásul ingyen. Akkoriban azért járt olyan sok zenész a koncertjeinkre, hogy igaziból is lásson és halljon olyan erősítőket, amit addig csak fotókról ismerhetett. Valószínűleg ekkor terjedhetett el, hogy elképesztően gazdagok vagyunk.
MN: Mielőtt szólókarrierbe kezdett, a Taurusban, egy olyan rockegyüttesben basszusgitározott, ahol Radics Béla volt a gitáros. Radics Béla rajongói a mai napig nem tudtak e fölött napirendre térni.
SZZ: A Taurust a Metró egykori dobosa, Brunner Győző alapította, annyira ő volt a főnök, hogy a zenekar hivatalos nevében – Taurus Ex T-257582 – ott volt a telefonszáma is. Ő hívott basszusozni, miután összeveszett az eredeti basszusgitárossal, Som Lajossal, és kirúgta a zenekarból. Igazából hosszas kérlelés után vállaltam, mert Brunner azt mondta, hogy csak így lehet megmenteni a zenekart. Előtte Radics Bélával is megbeszéltük a dolgot, tehát ez az egész az ő beleegyezésével történt, sőt az alatt a rövid idő alatt, amíg a Taurusban voltam, még Brunnerrel sem voltam olyan jó viszonyban, mint vele. Jól emlékszem arra is, hogy amikor az első csepeli koncertünk volt, és a közönség zúgolódni kezdett, amikor engem látott meg Som helyett egy basszgitárral, akkor Béla a maga sajátos stílusában – úgy beszélt a közönséggel, mint a kapcaronggyal – egy pillanat alatt megoldotta a helyzetet. Elég volt annyit mondania: „Zorán azért van itt, mert a barátom, úgyhogy fogjátok be!”, és mindenki elhallgatott. Mégis számomra leginkább azért emlékezetes a Taurus, mert velük volt életem egyetlen koncertje a szülővárosomban, Belgrádban. Ráadásul az egy olyan fellépés volt, hogy minden Radics Béla körül forgott, nekem még a nevemet sem mondták be, úgyhogy teljes inkognitóban léptem fel.
MN: Hatéves koráig élt Belgrádban, ami azért is érdekes, mert az első pillanattól kezdve magyar előadóművészként tartották számon, miközben a felmenői közt sincsenek magyarok.
SZZ: Számomra azért nincs jelentősége a nemzetiségnek, mert mi valójában politikai emigránsok vagyunk. Apám diplomata volt, minket pedig a háború után – ahogy a diplomatacsaládokat általában – külszolgálatra küldtek: először Prágába, majd két év után Budapestre. Amikor 1948-ban idejöttünk, még rendezett, normális kapcsolat volt Jugoszlávia és Magyarország között, de körülbelül három hónap múlva Titót ellenséggé nyilvánította Sztálin, ezután szakadt le Jugoszlávia a szocialista blokkról, és vált a legnagyobb ellenséggé. Szüleimet követségi alkalmazottként érte ez a fordulat, és tulajdonképpen egy éjszaka eldőlt, hogy kinek hogy alakul a további sorsa, bár őket nem kérdezte senki. Ez egy krimibe illő történet: a magyar kémelhárítás és a jugoszláv követségi belső elhárítás emberei is elkezdték városszerte összeszedni a követségi dolgozókat. Akiket a jugók értek el előbb, azokat bevitték a követségre, akiket a magyarok, azokat meg magyarok vitték el. Mi közéjük tartoztunk, minket és még vagy tíz családot egy villába szállítottak, másnap pedig megjelent egy MTI-közlemény a begyűjtöttek névsorával meg azzal, hogy ezek az emberek politikai menedékjogot kértek, és emigráns státuszba kerültek. Ha nincs ez az egész, akkor mi két év múlva egy másik állomáshelyre, mondjuk, Bécsbe kerültünk volna.
MN: Ha viszont a követségi emberek érnek előbb a lakásukra, akkor Belgrádba?
SZZ: Így van, és akkor valószínűleg nem lennék zenész.
MN: A Rajk-pernek jugoszláv elítéltje is volt. Úgy tudom, később az édesapját is letartóztatták.
SZZ: Igaz, hogy egy hét alatt megkaptuk a magyar állampolgárságot, és mindenünk megvolt, de a Rajk-per után az itt maradt jugoszláv emigráns csapatból minden egyes családfőt szép sorban letartóztattak. A papa volt az utolsó, de ő már úgy volt vele, hogy be sem ment a munkahelyére, csak várta, hogy mikor jönnek érte is. 1952-ben vitték el, három évig nem tudtunk róla semmit. Mint később kiderült, ahogy mindenkitől, tőle is azt akarták kicsikarni, vallja be, hogy kémkedett.
MN: Ezután fel sem merült, hogy visszaköltöznek Jugoszláviába?
SZZ: Szóba került, de mivel a testvéremmel itt jártunk iskolába, és a nehézségek ellenére is sikerült beilleszkednünk, a papáék úgy döntöttek, hogy maradjunk. Utólag azt kell mondjam, nem is volt baj, mert ugyan javultak a kapcsolatok Jugoszlávia és Magyarország között, de akik hazamentek, azokat ott tartóztatták le.
MN: Milyen emlékei vannak erről az időszakról?
SZZ: Abban a légkörben mindenki félt mindenkitől, és senki nem mert olyan gesztusokat tenni, amitől gyanússá válhat. Ennek ellenére minket nem bántott senki, segítettek a szomszédok, úgyhogy kimondottan pozitív emlékeim maradtak. Ha valaki félt, akkor letett egy tál süteményt az ajtónk elé, becsöngetett, és elszaladt, és elég gyakran voltak ilyen gesztusok. A grundon sem az volt, hogy a szülők figyelmeztették volna a gyerekeket, hogy nem barátkozhatnak velünk. Persze nagyon ínséges idők voltak, eladogattunk mindent a szőnyegektől kezdve a bútorokig, és mivel Dusán még nagyon kis gyerek volt, tizenévesen rám szakadt valamiféle családfői státusz is. Anyámat is meghurcolták, ő ugyanannál a délszláv nemzetiségi lapnál dolgozott, ahol a papa volt a főszerkesztő. De miután őt elvitték, a mamának továbbra is muszáj volt ott maradnia, csak éppen alacsonyabb fizetésért. Állandóan sírt, mi tartottuk benne a lelket, hogy valahogy túlélje ezt. Ebben sokat segített, hogy velünk volt a nagymama is, de ő egy idős asszony volt, aki nem értett az égvilágon semmit. Magyarul sem beszélt, és ez talán még tragikusabbá tette az egészet.
MN: Sorsa teljesen összefüggött a politikával. Ezért tartózkodik a politikai megnyilvánulásoktól?
SZZ: Igen, és nagyon örülök, hogy így döntöttem. Hiszen bárhogy másképp döntök, bármi mögé beállok, akkor most nagyon csalódott ember lennék. Az mindenképpen megkönnyítette a dolgomat, hogy teljes mértékben képes vagyok Dusán szövegeivel azonosulni. Azt hiszem, hogy mindent, amit azok után mondanék, kapna egy olyan gellert, ami megmásítaná ezeknek a dalszövegeknek a nagyon finom, belső tartalmát. Szerintem nagyon sok minden kiolvasható ezekből, és előadóként is azt gondolom, nem kell, hogy minden szájbarágós legyen. Úgy vagyok vele, hogy állásfoglalásként nekem éppen elég, ami ezekben a szövegekben van.
