Ősz közepén Reykjavíkban már későn kel a nap, hamar sötétedik és gyakran fagyok is vannak, amit időnként még csontig hatoló hideg szél is súlyosbít. Nem éppen a leghívogatóbb időszak egy északi vakációra, így nem csoda, hogy az izlandi nemzeti légitársaság, az Icelandair a kilencvenes évek végén kitalálta, hogy a karácsony előtti holtszezont remekül fel lehetne dobni egy nemzetközileg is jegyzett zenei fesztivállal, ahová akkor is több ezer zenerajongó zarándokolna el minden évben, ha éppen egy gleccser tetején tartanák. Az 1999-ben először egy repülőgéphangárban megtartott fesztivál pedig azóta a világ egyik legprogresszívabb zenei eseményévé nőtte ki magát, ahol megjelenni gyakran az első lépés a világhír felé, legyen bár szó izlandi vagy külföldi csapatokról. És ahogy ez lenni szokott a jól működő ötletekkel, mára már ez is jócskán túlnőtte magát a kedves és családias méreteken.
| ||
Tizenöt évvel a hőskori kezdetek után az idén november első hetében megtartott fesztiválra már október elején elfogyott a 9000 hivatalos jegy, ez a szám azonban csak töredéke az Airwaves-turisták elképzelhetetlen áradatának, sokan ugyanis csak az ingyenes, ún. off-venue programokért érkeznek, amiket szerte a városban tartanak a lehető legkülönbözőbb és legabszurdabb helyeken. Ilyenkor Reykjavíkban minden második kávézó, kocsma, könyves-, lemez- és ruházati bolt, illetve hostel összeállítja a maga napi öt-hat félórás koncertből álló off-programját, amelynek eredményeként idén hét nap alatt nem kevesebb, mint 663 ingyenes esemény közül választhattak az idelátogatók – és akkor még nem is beszéltünk a hivatalos program mintegy 250, csak karszalaggal látogatható koncertjéről.
Ez a mennyiség már szinte a felfoghatatlanság határát súrolja, és ezt a szervezők is jól tudják, ezért az utóbbi években külön okos telefonos alkalmazást fejlesztettek ki arra, hogy a fejét kapkodó fesztiválvendég valahogy képes legyen összerakni a maga programját. Ami egyébként, feltéve, hogy nem az impulzív lődörgő, hanem a tollal karikázós, előre felkészülő típusba tartozik, valószínűleg épp annyi várakozásból fog állni, mint amennyi zenehallgatásból. Ismertebb előadók esetén ugyanis (főleg ha kisebb, off-helyszíneken akarjuk elkapni őket) sokszor ajánlatos akár egy órával korábban is érkezni a koncerthelyek előtt kígyózó kilométeres hipsztersorok miatt, amikről néha egészen nehéz megállapítani, hogy nem a legújabb iPhone-ért vagy éppen cronutért állnak-e sorba olyan elszántan.
| ||
Ez a helyzet idén a karszalagos programok esetében leginkább csak a Harpában, Reykjavík Mies van der Rohe-díjas, Müpa-szerű koncertterem-komplexumában enyhült, ami zseniális térszervezésének köszönhetően még aznap este is elegánsan tudta kezelni a három különböző helyszínre érkező fesztiválozókat, amikor az épület negyedik, legnagyobb termében épp az Izlandi Szimfonikusok tartottak bérletes előadást. Arról azonban, hogy a rengeteg tolakodás, sorban állás, ide-oda vándorlás, no meg a mostoha időjárás és az olcsónak semmiképp sem nevezhető étel-, ital- és szállásárak ellenére mégiscsak érdemes legyen belevetni magunkat ebbe az egyhetes őrületbe, valahogy minden évben gondoskodnak a csalhatatlan ízléssel válogató szervezők, meg persze az előadók háromnegyedét adó izlandi zenészek, akik közül még a legismertebb arcok is képesek újabb és újabb meglepetésekkel szolgálni.
Erre az egyik legjobb példa volt idén a jelenleg Sin Fang néven (is) zenélő Sindri Már Sigfússon, aki a tavaly megjelent, alapvetően indie-rock stílusban elkészített Flowers című albumának anyagát az idei Airwavesen egy szál laptopról irányított elektronikával és két szemtelenül fiatal dobos kíséretével adta elő elképesztő energiával, vagy épp az általában ambientszerű neoklasszikus zenében utazó Ólafur Arnalds, aki most a Feröer-szigeteki Janus Rasmussennel összeállva egy egész, németesen jól fésült minimáltechno-projektet rakott össze Kiasmos néven. Nemzetközi együttműködésekből egyébként sem volt hiány: az amerikai elektronikus producer, Eskmo és az elszállós, ezerféle hanghatást, hangszert és effektet használó Kira Kira egymás utánra meghirdetett koncertjei például valójában egy kétórás, közös örömzenélést takartak, az idei fesztivál klasszikus zenei crossoverkoncertjét pedig az izlandi zeneszerző, Jóhann Jóhannsson és Bill Morrison amerikai filmrendező közös audiovizuális projektje, az angol szénbányászok letűnt világának emléket állító The Miners’ Hymns című előadása adta.
Ahogy a fentiekből is látható, stílus tekintetében a mainstream popot leszámítva gyakorlatilag bármit meg lehet itt találni: a fesztivál hét napja alatt elkapott húsz-huszonöt koncert során megnézhettük a svéd The Knife indiai musicaleket megszégyenítő koreográfiákkal és egy aerobikmániás ABBA-tribute band jelmezeivel telepakolt grandiózus búcsúkoncertjét, láthattunk tetovált alternatívból lett érzelmes slágergyáros fiút (Ásgeir), hallhattunk civilben éppen kormányellenes tömegtüntetéseket szervező, egy szál gitáros trubadúr-énekest (Svavar Knútur), soktagú, fiatal amerikai indie-folk zenekart (The Anatomy of Frank), élő hangszeres dzsesszel megfejelt elektronikát (Kippi Kaninus), egy autodidakta elektroőrült és egy akusztikus rockdobos eszelős kettősét (Good Moon Deer), egy szál szintis balladatündért (Sóley), szaxofonnal megkavart indie-popot (Vök), éteri hangú ex-Múm-tagot (Mr Silla), egyszemélyes rock and roll zenekart (Pétur Ben), sőt izlandi nemzeti költők szövegeinek meggyalázására szakosodott, vinnyogó áljapán vokalista lányokkal, piros kezeslábasos ritmusszekcióval és munkásruhás, hangosbeszélőbe hörgő zenekarvezetővel súlyosbított dadaista big bandet is (Smurjón).
| ||
Ez utóbbi egyébként a Harpa egyik nyugisabb termében megrendezett egyestés költészeti alfesztivál, az Airwords felolvasásainak egyik szünetében játszott. Ezt már második éve rendezik meg az Airwaves keretében – egy zenei fesztiválhoz képest meglepően nagy látogatottsággal és sikerrel, ahol a befutott középgeneráció alkotói (Sigurbjörg Þrastardóttir, Eiríkur Örn Nordahl, és a Magyarországon is kiadott Sjón) mellett Ásta Fanney Sigurðardóttir lebilincselő, slam poetrynek is beillő metaköltészeti kiselőadásának formájában a legfiatalabb generáció is hallatta a hangját. Sőt egy igazi nemzetközi nagyágyút is meghallgathattunk: a palesztin származású dán költőfenomén, Yahya Hassan, aki az egyre ellentmondásosabb jóléti társadalmakba becsöppenő muszlim bevándorlók életéről ír szürrealista, agresszív és kétségbeesett versmonológokat, müezzineket is megszégyenítő, sajátos felolvasásával itt is épp olyan telt házat produkált, mint a többi skandináv országban, ahol kiadták a könyvét, és ahol több százezer példányokban fogy azóta is.
A végeláthatatlan programáradat persze hamar csömörbe fulladhat, és az, amivé az Airwaves vált az utóbbi évek turistaboomjának következtében, talán már túl is nőtt azon a méreten, amiben az ember könnyen és magától értetődően tudja jól érezni magát. Szerencsére viszont azoknak sem kell lemondaniuk a régóta tervezett izlandi fesztiválnyaralásról, akik ennél egy fokkal emberibb és kezelhetőbb formában szeretnek zenét hallgatni: őket ugyanis tárt karokkal várják Izland újabb és kisebb fesztiváljai, mint amilyen a februáronként megrendezett Sónar, a nyári napforduló fehér éjszakáin zajló Secret Solstice, vagy éppen a leszerelt NATO-bázison tartott All Tomorrow’s Parties.
Iceland Airwaves, 2014. november 3–9., Reykjavík, Izland
