Magyar Narancs: Négy éve még meglepett a váltásod, mostanra viszont elfogadtam, hogy már nem punk-rockkal fejezed ki magad. Nem passzolt már ahhoz, amit mondani akarsz?
Nina Hagen: Ne mondd, hogy nem játszottunk punk-rockot! Az Atom Flash Deluxe című dal nagyon régi számom, azt majdnem mindig játszom, mert az emberiség eddigi legszörnyűbb tömegpusztító fegyverére hívja fel a figyelmet, ami még ma is veszélyt jelent. Tüntettünk vele a Brandenburgi kapunál, és sokszor fellépek vele, mert erről beszélni kell, fel kell világosítani az embereket. A szüleim azt tanították, hogy Németország soha többé nem szállhat be egy háborúba. Szeretnék minden ilyen fegyvert hatástalanítani. Ez egy álom, illetve kívánság, de leginkább ima. Reméljük, hogy egy szép napon egységes lesz ebben az emberiség akarata. Hogy tényleg megérjük a világbékét, és félelem nélkül élhetünk. Na jó, én tényleg rácuppantam erre a dologra. Te sem sok rocksztárt hallhatsz, aki főműsorban énekli a We shall overcome-ot!
MN: Akkor ez, amit csinálsz, már nem a szórakoztatásról szól, hanem egy misszióról?
NH: Igen, de ha belegondolsz, én valahogy mindig ezt csináltam. A Russian Reggae-t biztos
| ||
nagyon szeretted, ugye? Na, már abban is erről énekeltem, ha felidézed a szövegét. A nyolcvanas évek óta ezek a témáim. Szóval nyugi, ugyanaz a Nina Hagen vagyok, aki ezelőtt.
MN: Arra mindenképp emlékszem, hogy a nőknek is voltak üzeneteid. Önállóságra, öntudatra buzdítottad őket az interjúidban is.
NH: Na látod, az üzeneteim az örökkévalóságnak szólnak, húson és véren túl. Még akkor sem fogom abbahagyni az éneklést, amikor egy másik dimenzióban leszek, és a testem halott lesz. Volt egy road barátom, aki nagyon fiatalon, a kilencvenes években meghalt balesetben. Egyszer úgy jelent meg álmomban, hogy teljesen megnyugodtam: aki meghal, jelen van egy másik dimenzióban. A Biblia is azt mondja, hogy transzformálódunk a halálunk után. Úgy nézek magamra, mint egy virágra, amelynek a lelke távozik majd egy másik dimenzióba, miután elhervadt. A gospel arról szól, hogy terjesszük ezt a jó hírt, és nem csak azóta énekelek ilyeneket, amióta megkereszteltek. Jaj, elfelejtettük ma játszani a Riders On The Stormot! Tudtad, hogy ez a Doors-szám az Újtestamentum rövidített változata? Figyeld csak meg! (hangosan énekelni kezd) Csodálatos, nem? 1989-ben elmentem Jim Morrison sírjához. Megkértem a családot, hadd forgassak ott egy gospelklipet. Az első és egyetlen voltam, akinek engedélyt adtak. Mahalia Jackson Hold Me című dalát énekeltük el ott.
MN: Jézus hogyan lépett az életedbe?
NH: Engem Jézus tett szabaddá. 17 éves koromban találkoztam vele. Erős látomásom volt egy rossz LSD-utazás után, ami olyan helyre vitt, ahol sem halál nem volt, sem élet, csak fájdalom. Eldönthettem, hogy ott akarok-e maradni, és akkor Jézus, ez a valóban szeretettel teli lény a segítségemre sietett. Másnap rohantam, hogy elmondjam a barátaimnak – például Katharina Thalbachnak, a nagyszerű színésznőnek. Épp felébredt, én meg rárontottam, hogy találkoztam Jézussal. Isten mindenkit szeret, Angela Merkelt is.
MN: És mi a helyzet a punkokkal?
NH: Őket főleg. Véleményem szerint ők nagyon közel vannak Istenhez. Éltem punkokkal Londonban és Berlinben is a nyolcvanas években, foglalt házakban, nagyon klassz időszaka volt az életemnek. A punkok mindent megosztanak egymással. Még a kokaint is. Erre fáztam rá 1979-ben, amikor épp a Cha Cha című filmet forgatták Amszterdamban velem, Herman Brooddal meg Lene Lovichcsal. Kicsit sokat vettem magamhoz az „ételből”, lefogytam, nem aludtam, szörnyű volt, aztán egy isteni sugallatra abbahagytam.
MN: Hogyan állítod össze a koncertműsorokat? Mitől függ, hogy kinek a számát találod meg épp?
NH: A dalok találnak meg inkább engem. Egy dolog a lényeges, hogy Nina Hagent kapod általuk, nem többet és nem kevesebbet. A kedvenc dalaim ezek. Nézd, azzal töltöttem az életem, hogy énekeltem meg próbáltam, és mindennap találtam legalább egy új dalt. Most is vagy írok egyet, vagy jön egy szerző, és ad egyet. Megesik persze az is, hogy egy nagyon régi nóta előtör belőlem, mint ez a Paul Robeson-dal (ismét énekelni kezd)… Vagy, mondjuk, Leonard Cohen, illetve Bob Dylan szerzeményei is lenyűgöznek. Tulajdonképpen van egy óriási titkos ládám, tele dalokkal. Akármeddig kutakodhatok benne, mindig találok újat vagy aktuálisat.
MN: Mit szólsz ahhoz, hogy háborúk közepette élünk még mindig?
NH: A történelem sajnos ismétli önmagát. Az anyagi világ ilyen, de ezt meg kell változtatni. Szeretettel.
MN: Mi a kedvenc közelmúltbéli történelmi pillanatod a német történelemből?
NH: Hát az, amikor megszülettem, és felordítottam, hogy helló, világ, én, Nina Hagen, itt vagyok! És tudod, miért különös most ez? Mert édesanyámnak ma van a 80. születésnapja. Hamburgban ünnepel. Majd én is megyek hozzá hamarosan.
MN: Mi a legaktuálisabb projekted?
NH: Nem tudom, hallottál-e róla, hogy minden évben körülbelül kétszázezer embert zárnak be akarata ellenére a pszichiátriára Németországban. Kétszer annyit, mint, mondjuk, 50 éve. Az úgynevezett 63-as paragrafus alapján, amely még a náci időkből maradt ránk. Arról szól, hogy ha valaki bűncselekményt követett el, és rábizonyítják, hogy nem épelméjű, akkor a diliházba kell mennie, és gyógyszerezhetik is az akarata ellenére. Aztán évekig nem jönnek ki onnan, vagy soha. Nem vizsgálják felül a döntéseket. Ez esetben nem elég a protestálás, hanem oktatni kell az embereket a jogaikról. A lényeg, hogy két embert sikerült eddig kiszabadítanom. Az egyikük nem volt bűnöző, ahogy veszélyes sem, mégis nyolc évet töltött a pszichiátrián, tele gyógyszerekkel. Kapott egy régi, exkommunista pszichiátert, aki engem nevezett militánsnak egy tévéműsorban. Szóval, el kell kezdenünk megváltoztatni a körülményeket. A sintértelepek is különbek ezeknél a pszichiátriai osztályoknál.
MN: Új albumot nem tervezel?
NH: A 2010-es Personal Jesus után egy évvel kijött egy német nyelvű albumom is, a Volksbeat, amiről itt is hallhattatok nótákat, de persze most már ideje a következőnek.
