Magyar Narancs: Bár Európát már többször végigturnéztátok, nemrég játszottatok először Amerikában. Beváltotta a fellépés a tengerentúlhoz fűzött reményeiteket?
Farkas Zoltán: Egy álom vált valóra; remélem, hogy lesz folytatás, talán még idén sikerül összehozni egy turnét kint. Iszonyatosan jó volt, már a két nap Miami is, aztán öt nap ezen a 70 000 Tons of Metal nevű luxushajón. Ott volt a Kreator, akik régóta haverjaink, megálltunk egy gyönyörű szigeten – minden várakozásunkat beváltotta.
MN: Az előző kiadótok, a Nuclear Blast folyamatosan ígérgette az amerikai fellépést, de sosem valósította meg. Az AFM Records mindenben mögöttetek áll?
FZ: Mindenben: amennyire ma még lehet lemezt eladni, annyira nyomják is a promóciót. A Black Flagből majdnem tízezer darab ment el, ami nagyon jó; ezért vagyunk még azok között a zenekarok között, akiknek előre kifizetik a lemezt, a videót, mindent – ilyenből maximum négy-öt van a kiadónál. De Amerikát nem az AFM intézte, hanem a főszervező keresett meg három-négy héttel korábban. Hallott rólunk, és más nem játszott ilyen stílusban a hajón, úgyhogy kellett valaki, neki pedig szimpatikusak voltunk, látott minket nemegyszer Németországban és Svájcban is – arrafelé amúgy is elég híres az Ektomorf.
MN: Sokat jelentett ez a karrieretek szempontjából?
FZ: Ha hazajössz Amerikából, egy patkánylyukban is sztárnak számítasz. Egy olyan utazó fesztiválon játszottunk, ahol Magyarországról még senki; a mi stílusunkban korábban talán csak a Fear Factory lépett fel ott. Tök jót tett a zenekarnak.
MN: Tíz éve jelent meg az első lemezetek a világ legnevesebb metálkiadójánál, a Nuclear Blastnél, azóta világhírű zenekarként tartanak számon titeket. Jelent ez számotokra bármit a mindennapi életben?
FZ: Ez egy mindennapos harc, és mindig is az lesz. Mi azt a fajta zenét játsszuk, amiből ha kiadsz egy lemezt, és annak sikere lesz, az nem jelenti azt, hogy abból életed végéig elvagy. Mindig valami újat kell hozni. És ez jó is, mi ezt szeretjük, nem az a célunk, hogy tíz évig turnézzunk egy-egy lemezzel, és addig ne írjunk új zenét. Ez egy folyamat: még nem értünk el mindent, amit el lehet. Ha ma véget érne a zenekar pályafutása, már elégedett lennék, de mivel maximalista vagyok, azt mondom, tovább kell menni.
MN: Meddig? Mit lehet még szerinted elérni?
FZ: Mindent.
MN: El tudod képzelni azt is, hogy tíz vagy húsz év múlva Amerikában legyen stadionturnétok?
FZ: El. Amit mi csinálunk, az ugyan rétegzene, de azért nem kicsi az a réteg, amelynek szól. Nézd meg azokat a zenekarokat, amiket a példaképeinknek tartunk, a Soulflyt, a Sepulturát, a Machine Headet, a Limp Bizkitet, a Kornt. Meglátjuk, meddig lehet eljutni, ezt a sors adja. De már az is hatalmas dolog, ameddig most eljutottunk, pláne úgy, hogy nem a fővárosból, hanem Mezőkovácsházáról jöttünk: egy vidéki kiskocsmából eljutottunk a világ legnagyobb metálfesztiváljáig.
MN: Sokáig Németországban éltetek és dolgoztatok, de egy ideje újra itthon vagytok. Mennyire érezhető a különbség?
FZ: Ma már nem nagyon. Már ugyanolyan koncertek vannak itthon is, mint külföldön. Az életszínvonal meg – hát, azt te is tudod… Bár igazából egy átlagos német is panaszkodik, ha kap egy ezereurós segélyt, pedig itthon az milyen jó fizetés lenne – de akik lent vannak, azok mindenütt panaszkodnak vagy bűnöznek. Szerettem kint élni, de itthon jobban szeretek. Amikor földbe állt a kapcsolatom egy brazil lánnyal, ő is hazament, és én is hazajöttem: bár a színpadon, arra az egy órára elismert ember vagyok, de ha a hétköznapokon bemész egy boltba, és nem beszéled jól a nyelvet, Ausländer vagy. Jobb itthon. Sőt, még Pestre se költöznék fel, jó nekem Békés megye. És ma, amikor már rajta van egy full számítógép a telefonodon, és bárki bárkit bármikor el tud érni Viberen vagy Skype-on akár ingyen is, külföldön is, már a zenekar menedzselésében sincs semmi különbség.
MN: Korábban rengeteg dalotok szólt a rasszizmusról. Ma is ez a fő témád?
FZ: Ez helyzetfüggő; ha történik velem valami ilyesmi, akkor írok róla, ha nem, akkor nem piszkál. Úgy is lehet mondani, hogy ezt már kiírtam magamból. De az Ektomorf alapja a harag, a düh; ha kérdezik, hogy mi lesz a következő lemez címe, mindig azt mondom, valami olyasmi, hogy „szétbaszom a fejed”. Így érzem magam, de ki nem? Fullra vannak töltve az emberek, és látod a szemükben, hogy egy pillanat alatt eldurranhat az agyuk. Látod a metróban, hogy az egyik nekimegy a másiknak, és már ütne is, vagy ahogy állnak az emberek késsel a kezükben az utcán – nem csak Pesten, lent is. Ez vesz körül minket. És én ezt a stílust képviselem, és ez sok embert felszabadít; nem írhatok arról, hogy tegnap harmincöt fok volt, és milyen jó volt.
MN: Korábban mondtad, hogy eleinte sok rasszista atrocitás ért benneteket. Ma is előfordul ilyesmi?
FZ: Mindig is lesznek olyan emberek, akik nem fogják tudni ezt úgy felfogni, ahogy kellene, vagy akik irigyek, és számon kérik, hogy miért mi tartunk itt, miért nem valaki más. De az utóbbi három-négy évben nagyon jó irányba mozdult el a hozzáállás a zenekar felé.
MN: Furcsa, hogy ezt mondod, hiszen a Jobbik egyre erősödik, és akkor a cigánygyilkosságokról még nem is beszéltünk.
FZ: Az ilyenek nem jönnek el a koncertjeinkre, mert tudják, hogy ott megvernék őket. Régebben, ha az interneten valaki ilyesmit írt, még melléjük is álltak; ma már elküldik a faszba, hogy menjen innen, ha nem tetszik. Nagyon jó, ha mellénk állnak az emberek, talán ők is felfogták, hogy mi nagyon sok helyen képviseljük az országot, és mindenhol azzal büszkélkedünk, hogy ez itt az Ektomorf from Hungary. Még a 90-es években játszottunk Egerben a Replikával, a Kalyi Jag albumunkkal, amikor bejött a helyre harminc-negyven szkinhed, meg is telt velük a terem. Na, mondtam, ez fasza lesz. De úgy buliztak a horogkeresztes pólóikban, hogy csak néztünk. Aki csak divatból csinálja, úgyis kinövi, aki viszont komolyan gondolja, le se jön a koncertre.
MN: Az Unscarred című számotok és a belőle készült klip a halálbüntetés mellett érvel. Azért erre felkaptam a fejem.
FZ: Van egy jó barátom, aki a TEK-nél dolgozik; elborzaszt, amiket mesél a munkájáról: emberekről, akik gyerekekkel fajtalankodnak, és megkínozzák, elássák őket, többet is. Ami a médiába kiszivárog, az csak egy kis része annak, ami körülvesz minket. Teljesen kikészített, amit egy battonyai lány megkínzásáról és megöléséről mesélt, akkor írtam meg ezt a dalt. Nagyjából az emberek felének tetszik, a másik fele azt mondja, mi jogom van nekem ehhez, amiben lehet, hogy van valami. De ha valaki elveszítené egy családtagját, mert valami pszichopata őrült feldarabolná, kíváncsi vagyok, mennyire érdekelné, hogy milyen jogai vannak a gyilkosnak, vagy milyen volt az elmeállapota. Az áldozatnak milyen joga van? Nagyon durva, hogy egy gyilkosságért kapsz pár évet, viszont ha adót csalsz, kikészítenek, mindenedet elveszik.
MN: És az hogy jött, hogy kiadjatok egy akusztikus lemezt?
FZ: Van két jó Gibson-gitárom, és amikor otthon Johnny Casht énekelgettem, aki hallotta, azt mondta, ez tök jó, miért nem csináljuk ezt többet? Úgyhogy elkezdtük játszani a színpadon is. A közönségnek is bejött. Aztán volt két headliner turnénk, nem nyomhattuk már tovább, de én nem bírok csak úgy otthon ülni, és nem csinálni semmit, úgyhogy elővettem ezt az akusztikus dolgot. A kiadó rábólintott – nem elsőre, nem is másodjára, de harmadjára igen –, úgyhogy felvettük a lemezt, és tök jól sült el, még a rádiók is játszották itthon. Úgy gondolom, ez belefér, ráadásul mindig jönnek a fikázások, hogy mi csak másolunk – de azok a zenekarok, amikhez hasonlítanak minket, nem csináltak ilyet.
MN: Húszévesen indítottad be az Ektomorfot, nyilván nem a Zeneakadémia után. Mára lehet mondani, hogy profi zenész lettél?
FZ: Nem tudom, mit hívhatunk profi zenésznek. Max Cavalerát mindenki profi zenésznek tartja, ahogy én is, és hát ő egy legenda – de ha megnézed, mit tud eljátszani a gitárján… Azért nem egy tekerőlant. Én sem vagyok az, de szerintem abban, amit a zenekarral csinálunk, profinak vagyunk nevezhetők. Ha van az amatőr, a haladó és a profi, akkor mi profik vagyunk.
MN: Az olyan flancos dolgok, mint a te aláírásoddal ellátott gitár, beleférnek az imázsotokba?
FZ: Bele, mert az Ektomorf olyan zenét játszik, ami bár underground, mégis majdnem benne van a mainstreamben – mint a Sepultura, a Soulfly vagy a Korn: brutálisak, de mégsem lehet őket undergoundnak nevezni. Az, hogy már kaptam két szignós gitárt az ESP-től, meg az európai nagykövetüknek hívnak, nagyon durva, soha nem hittem volna. Annak idején az összes pénzemet összeszedtem, hogy megvegyem az első terepszínű ESP gitáromat. És most nekem raktak össze egy saját gitárt olyan fából, amilyet kértem, gyöngyház Ektomorf-berakással, és benne vagyok a katalógusukban.
MN: Meg tudtok élni már az Ektomorfból?
FZ: Nagy baj lenne, ha ennyi idő után, ilyen szinten tolva nem lehetne megélni belőle. De ez hullámzik: ha sokat játszunk, működik a dolog, de ha tudom, hogy innentől idáig nem lesz koncert, akkor azért be kell osztani.
MN: Korábban lelkendeztél, hogy a zenétek révén összebarátkoztál több fiatalkori ikonoddal. Ma is ilyen lelkes vagy?
FZ: Abszolút. Mille Petrozzával (a Kreator frontembere – K. B.), akivel egy videofelvétel miatt végül mégsem jött össze a közös szám, vagy Danko Jonesszal, Lord Nelsonnal a Stuck Mojóból is tart még a jó kapcsolat, és mindig jönnek újak, ami kibaszott jó. Chris az Ill Ninóból a közös turné alatt mindig ott állt a színpad szélén, amikor játszottunk, és azt mondta, hogy abból szívta az energiát, amit tőlünk látott – ebből született a közös dal. Ezek nekem nagyon nagy dolgok.
