A szerző személyében szakmája sztárját, az amerikai filmkritikaírás befolyásos megmondóemberét tisztelhetjük. Nagy idők nagy tanúját, aki a szelíd motorosokkal egy időben állt film körüli pályára, és miként az új-hollywoodi generáció legambiciózusabb tehetségeinek, mára neki is sikerült saját birodalmat építenie. Védjeggyé vált pontozórendszere, állandó rovata (a Chicago Sun-Timesban) és saját tévéműsora (Siskel & Ebert, társa halálát követően pedig Ebert & Roeper) jóvoltából bírálatai a sporthírek népszerűségével vetekednek, nincs is olyan sajtófigyelő, aki ne egy Ebert-idézettel indítaná a kritikai összefoglalókat. Mint minden rendes íróember, Ebert nemcsak a jelenkornak termel, de az utókorral is kacérkodik, publikációit ezért időnként kötetbe foglalja: jelen esetben azokat a klasszikusokat méltató írásait gyűjtötte egybe, melyekkel anyalapja olvasóit részesítette filmtörténeti eligazításban.
A válogatás deklaráltan szubjektív, átkozódhatnak is a megrögzött hiányérzetesek, akik ily módon elestek kedves reklamációs lehetőségüktől. Az pedig csak természetes, hogy Ebert többnyire az amerikai kánonból (Griffithtől Tarantinóig), illetve az amerikai fülnek is klasszikusan csengő világfilmekből (Eizensteintől Wendersig) szemezget, de a lerágott filmes csontok mellett azért be-becsúszik egy-két merészebb választás is, elsősorban a dokumentumfilmek vidékéről. Egyébként nemcsak a nézőpont nagyon amerikai, de a stílus is az, Ebert ugyanis - és ez tisztán viszszavezethető a fordításból - tipikusan amerikaiul, illetve hollywoodiul fogalmaz. Írásainak jellegzetes mellékíze van, egyfajta patetikus, nagy szavakból és hatásvadász bemondásokból kikevert generálszósz telepedik a szakmai ismeretekre és a bőséges idézetgyűjteményre. Az sem a fordító hibája, hogy a filmekből vett idézetek íze és jelentősége többnyire elvész a magyarítás során. A film világnyelve olyannyira amerikai (ugyanez persze nem áll a kritika nyelvére, amely inkább a kontinentális tudálékosságot részesíti előnyben), hogy bármilyen fordítási kísérlet, mely mondjuk egy De Niró-s vagy tarantinós bemondás átültetésére törekszik, eleve halálra van ítélve.
A szerző nemcsak a szövegkönyvekből idéz bőven, néha kissé filmiskolásnak ható elemzéseit a nagy kritikuselődök, elsősorban Pauline Kael és Andrew Sarris citátumaival is megtoldja. Nem mintha szüksége lenne külső megerősítésre: magabiztos, bár értékítéleteiben meglehetősen biztonsági játékos, aki csak akkor ragadtatja magát eredetiségre, ha a saját életét is beleszőheti a történetbe. Így például az Édes élet apropóján megtudhatjuk, hogy szerzőnk mikor hagyott fel az ivászattal, az E.T.-ről szóló méltatás pedig nem más, mint a szentimentális nagypapa szerelmes levele az unokákhoz.
Európa, 2006, 565 oldal, 4500 Ft
