Egy tisztes iparos - Nine Inch Nails: Year Zero (lemez)

  • Hó Márton
  • 2007. május 17.

Zene

Manapság egy új NIN-lemeznél a kérdés már nem is annyira az, hogy tud-e még újat mutatni Trent Reznor, az 1965-ös születésű multiinstrumentalista stúdiófenomén, hanem inkább, hogy lázba tudunk-e még jönni a jövőre huszadik születésnapját ünneplő zenekartól.

Manapság egy új NIN-lemeznél a kérdés már nem is annyira az, hogy tud-e még újat mutatni Trent Reznor, az 1965-ös születésű multiinstrumentalista stúdiófenomén, hanem inkább, hogy lázba tudunk-e még jönni a jövőre huszadik születésnapját ünneplő zenekartól. A Nine Inch Nails nyilván viszonyítási pont, stílusokon átívelő, megkerülhetetlen jelenség - már az is megérne egy külön tanulmányt, ahogy a debütalbum (Pretty Hate Machine) szintipopból és indusztriális rockból vegyített rideg világától eljutott a banda csúcslemezének számító, zseniálisan összetett The Downward Spiralon keresztül a The Fragile "duplán" hátborzongató utazásáig. Tiszta sor, hogy Reznor hozta be az indusztriális rockzenét a mainstream popba, és ő volt az, aki az elsők között bizonyította, hogy egy szénné torzított, széteffektezett számból is lehet sláger (Closer, vagy a Lost Highway filmzenelemezére készült The Perfect Drug), s hogy kulcsfontosságú zenekaroknak és előadóknak mutatott irányt (a legismertebb Reznor-tanítvány Marilyn Manson, akinek szintén mostanában jön ki az új lemeze).

Csak éppen az is hozzátartozik a történetéhez, hogy a kétezres években készült munkái már inkább egy tisztes iparos műveiként hatnak. A remixgyűjtemény (Things Falling Apart, 2000), a koncertlemez (And All That Could Have Been, 2002) és az előző nagylemez (With Teeth, 2005) is ezt igazolja: voltaképp minőségi, ám meglehetősen szellemtelen kísérletek. És bár az egyedülálló reklámkampánnyal bevezetett, az apokalipszis aláfestő zenéjének szánt új lemez erősebb és változatosabb, mint a With Teeth volt, azért a szájíz még mindig keserű: nincsenek igazán jó és maradandó dalok, nincsenek azonnal ható refrének, hanem ismét a kísérletezgetés és a nem túl izgalmas konceptzene van. Mintha a reklámkampány aláfestője lenne inkább. Van ugyan néhány tisztességes elrugaszkodás az indusztriális rocktól (a játékos, pattogós ritmusú Survivalism, az egyetlen erős refrénnel bíró Capital G vagy a zúzósabb Meet Your Master), de az egész (NIN-es viszonylatban) zavaróan puha és visszafogott. Persze lehet, hogy ez kell Reznor fejlődéséhez: a Year Zero talán egy ígéretesebb nagylemez előfutára. Mi meg reménykedjünk erősen, hogy a Szigeten több 2000 előtt írt dalra is bólogathatunk majd.

Universal, 2007

Figyelmébe ajánljuk

Magyar Péter-Orbán Viktor: 2:0

Állítólag kétszer annyian voltak az Andrássy úti Nemzeti Meneten, mint a Kossuth térre érkező Békemeneten, ám legalább ennyire fontos, hogy mit mondtak a vezérszónokok. Magyar Péter miszlikbe vágta Orbán Viktort egyebek mellett azzal, hogy saját szavait hozta fel ellene. Aztán megjött a Ryanair.

A béketárgyalás, ami meg sem történt

De megtörténhet még? Egyelőre elmarad a budapesti csúcs, és ez elsősorban azt mutatja, hogy Putyin és Trump nagyon nincsenek egy lapon. Az orosz diktátor hajthatatlan, az amerikai elnök viszont nem érti őt – és így újra és újra belesétál a csapdáiba.

Fél disznó

A film plakátján motoron ül egy felnőtt férfi és egy fiú. Mindketten hátranéznek. A fiú azt kutatja döbbenten, daccal, hogy mit hagytak maguk mögött, a férfi önelégülten mosolyog: „Na látod, te kis szaros lázadó, hova viszlek én?

Ketten a gombolyagok közt

Az Álmok az íróból lett filmrendező Dag Johan Haugerud trilógiájának utolsó darabja. Habár inkább az elsőnek érződik, hiszen itt az intimitás és a bimbózó szexualitás első lépé­seit viszi színre.

Dinnyék közt a gyökér

Ha van olyan, hogy kortárs operett, akkor A Répakirály mindenképpen az. Kovalik Balázs rendezése úgy nagyon mai, hogy közben komolyan veszi a klasszikus operett szabályait. Továbbírja és megőrzi, kedvesen ironizál vele, de nem neveti ki.