Együtt a család - Tosca: J.A.C. (lemez)

  • - minek -
  • 2005. június 30.

Zene

A Tosca a bécsi klasszikus downtempoiskola egyik legismertebb és népszerűbb vadhajtása, bár a kollaboráció egykoron alighanem csak alkalminak indult...

A Tosca a bécsi klasszikus downtempoiskola egyik legismertebb és népszerűbb vadhajtása, bár a kollaboráció egykoron alighanem csak alkalminak indult: Rupert Huber és a K&D duóból megismert Richard Dorfmeister tán csak egyetlen azóta klasszicizálódott kompozíció, a hipnotikus Fuck Dub kedvéért állt össze még 1996-ban, ám azóta nincs megállás: sorra kerülnek ki az albumok a kezük alól. Miután eddig egyikük sem nélkülözte a biográfiai referenciákat, így most is meg kell említenünk: a lemez címe három fiúnév rövidítése: Joshua, Arthur és Conrad a két alkotó gyermekeinek neve, akik a legutóbbi album elkészülte óta látták meg a napvilágot. A boldog családapák, akik mostanában kísérőzenészekkel kiegészítve élőben is fellépnek, elkészítettek egy olyan albumot, melyet a gyermekeknél alighanem erősebben inspiráltak a kedves mamák. A J.A.C. egy kifejezetten szexi, gusztusos, ízletes és jól fogyasztható album lett - ráadásul kellemesen eklektikus is ahhoz, hogy ne unja meg az ember egykönnyen. Ráadásul a számok egy része észrevehetően felgyorsult a korábbiakhoz képest, ami ideges korunkban se éppen utolsó szempont - aki bugizni akar, annak ezentúl nem kell feltétlenül kicserélni a lemezt a lejátszóban.

Az albumnyitó Rondo Acapricio finom, ismert zenei hangulatokból építkező hagyományos, mondhatni konzervatív Tosca-darab - de már a második számnál (Heidi Brühl) fordul egyet a csavar: az egyiptomi származású francia énekesnő Samia Farah elképesztő hangjára írt finom szvinges ballada valósággal felforrósítja a levegőt, s a seprűződob hangjára megindulnak a táncos lábak is. A következő számot már a nu-soul-legenda Earl Zinger s az ex-Galliano-vokalista Valerie Etienne énekelte fel, a Supperrob ennek megfelelően tökéletesen táncolható jazz-funk-house tánczene. A tréfás című John Lee Huber még ennél is dögösebb funk-diszkó, hozzá a seattle-i illetőségű Walkabouts-énekes Chris Eckman mágikus kántálásával. Az alkotók nem tartóztatják meg magukat akkor sem, ha játszani kell egy kicsit a hallgatóval: elébb jön a Pyjama úgyszólván szokványos nu-jazz tánczenéje, majd rá a rafináltan megcsavart rhythm&bluesból építkező The Big Sleep, mely szinte már a klasszikus Lynch-filmzenéket idézi. A Damentag kétségtelenül a lemez legnagyobb slágere: gátlástalanul dekadens, taposós diszkó, hozzá archív szintieffektek, funkygitár meg az ex-Rockers Hi-Fi-vokalista Farda P összetéveszthetetlen morgása. Azután lassan lecsitulnak a kedélyek, s fokozatosan chill outba vált a lemez - az utolsó négy-öt szám leginkább a kora délutáni szendergéshez készült alkalmatos soundtrack, de arra tökéletes. Nem kell megijedni: az új Tosca-lemez egy igen erős minialbum - kiegészítve néhány, amúgy rendkívül finom és igényes töltelékszámmal -, amíg ennyi a lekvár a buktában, addig lesz mit kinyalnunk belőle.

G-Stone/Neon Music, 2005

Figyelmébe ajánljuk

Mi nem akartuk!

A szerző első regénye a II. világháború front­élményeinek és háborús, illetve ostromnaplóinak inverzét mutatja meg: a hátországról, egészen konkrétan egy Németváros nevű, a Körös folyó közelében fekvő kisváros háború alatti életéről beszél.

Mit csinálsz? Vendéglátózom

Kívülről sok szakma tűnik romantikusnak. Vagy legalábbis jó megoldásnak. Egy érzékeny fotográfus meg tudja mutatni egy-egy szakma árnyékos oldalát, és ezen belül azt is, milyen azt nőként megélni. Agostini, az érzékeny, pontos és mély empátiával alkotó fiatal fotóművész az édesanyjáról készített sorozatot, aki a családi éttermükben dolgozik évtizedek óta.

Baljós fellegek

A múlt pénteki Trump–Putyin csúcs után kicsit fellélegeztek azok, akik a szabad, független, európai, és területi épségét visszanyerő Ukrajnának szorítanak.

A bűvös hármas

Az elmúlt évtizedekben három komoly lakáshitelválság sújtotta Magyarországot. Az első 1990-ben ütött be, amikor tarthatatlanná váltak a 80-as években mesterségesen alacsonyan, 3 százalékon tartott kamatok. A 2000-es évek elejének támogatott lakáshiteleit a 2004 utáni költségvetések sínylették meg, majd 2008 után százezrek egzisztenciáját tették tönkre a devizahitelek. Most megint a 3 százalékos fix kamatnál tartunk. Ebből sem sül ki semmi jó, és a lakhatási válság is velünk marad.