Eksztázis 7-tôl 10-ig (Taha, Khaled, Faudel: 1, 2, 3 Soleils)

publikálva
1999/14. (04. 08.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Aki mérsékelt mulatságra vágyik, kerülje a rait; ez a mûfaj önfeledt odaadást, totális azonosulást kíván. Részese voltam pár ilyen koncertnek, tudom, mit beszélek. És itt van ez a lemez is: a sztárok még sehol, csak a zenekar melegít be egy instrumentális darabbal, de pontosan hallani, a közönség már magán kívül.

"Ya rai." A popzsargonban e kifejezésnek az "oh yeah" lehet a megfelelõje. A század elsõ évtizedeiben az algériai falvak piacterein feltûnõ népzenészek (jobbára hõsökrõl és szentekrõl szóló) dalaiba kiabáltak bele a beduinok így, ha már nem bírtak magukkal. Ugyanekkor Oránban, Észak-Afrika Párizsában a rai nagyvárosi, "romlott" formája is gyökeret eresztett. A furulya és a dob immár a kávéházak és bordélyok énekesnõit kísérte, majd a negyvenes évektõl felbukkantak az elsõ nyugati hangszerek, a hegedû és a tangóharmonika is. Ezek az énekesnõk utóbb szerepet vállaltak a francia gyarmati uralom elleni küzdelemben, mintegy megalapozva a rai hírhedt rebellis jellegét. (Cheikha Rimitti még ma is aktív, tessék megjegyezni a nevét.) A robbanásra azonban várni kellett a függetlenség kivívásáig.

A hatvanas-hetvenes években természetesen az algériai ifjúságra is hatott a beat és a reggae szabadságeszménye. Ugyanakkor a független Algéria szocialista kormányzata alatt elképesztõ méretûvé dagadt a nyomor és a munkanélküliség, s mindez a fiatalokat érintette a legkínosabban. Ebben a környezetben kezdett ifjúsági zeneként újjáformálódni a rai, ám a kultúrpolitika inkább az andalúziai és az észak-afrikai keverék popzenét támogatta. Mindezt már csak az iszlám fundamentalizmussal kell megtoldani, hogy ne lepõdjünk meg: Ahmed Sabert történetesen lecsukták, amiért kritizálta a forradalmár Ben Bellát. Abban, hogy a rai üldözött, "underground" szubkultúraként átvészelhette ezeket az évtizedeket, jelentõs szerepük volt azoknak a producereknek és üzletembereknek, akik a hetvenes évektõl - a korábbi drága kislemezek helyett - olcsó kazettákkal árasztották el a piacot, megõrizve így a mûfaj tömegbázisát. Ezeken a felvételeken már gitárokat, orgonát, fúvós hangszereket, szintetizátort hallhatunk - az elsõk közt Bellemou Messaoud és Belkacem Bouteldja érdeme, hogy a rai a nyugati fülnek is kellemes tánczenévé válhatott. Aztán 1985-ben megtört a jég: beengedték a tévébe és a rádióba; mi több, Oránban megrendezték az elsõ rai- fesztivált, melyen Cheb Khaledet választották "királyul".

Persze a drágaság, a nyomor, az egypártrendszer, no és a katonai szolgálattól való rettegés továbbra is maradt, aki tehette, elhúzott inkább Franciaországba. Ha normális minõségû felvételeket akartak készíteni, ha ebbõl akartak megélni, a rai sztárjainak amúgy sem volt más választásuk. A franciáknak meg, hál´ isten, bejött ez a muzsika. Khaledet, Rachid Tahát és a legújabban feltûnt, huszonkét éves Faudelt a magukénak tekintették, a magukénak tekintik.

De mondom, sehol sincsenek még, csak a zenekar melegít, s a közönség már magán kívül. Van ebben egy kis - a franciáktól nem idegen - túllihegés; meglehet, kissé felületes az ilyen "megelõlegezett" eksztázis, ám semmi zsákbamacska: jobb pillanataikban az urak azt a fajta popzenét mûvelik, melynek tetõpontja az arab zene mélysége; ez a popzene halál komolyan van véve, és bele lehet lúdbõrözni egy efféle recenzió írása közben is. A "generál" gitárok, szintik, fúvósok, dobok felállás mögött vagy huszonöt arab vonós és ütõs, Hossam Ramzy vezetésével. A popzenében nekem kábé ilyen magasságban jöhet szóba az etalon. Khaled, Taha és Faudel hármasban is, kettesben is, szólóban is - mondhatni az összes leosztásban - énekel. És úgy hallom, kimondottan jó nekik így - Párizsban Orán, Oránban az andalúziai, az egyiptomi és a helyi hagyomány; mondhatni, három csepp, melyben a tenger... Azon túl, hogy bónuszként egy szörnyû giccs, a Comme D´Habitude stúdiófelvétele zárja az anyagot, mindössze egyetlen szépséghiba tûnhet ki: "külön-külön" már az összes dalt rogyásig hallhattuk Khaled Hafla, Taha Diwán és Faudel Baida címû lemezein. Ez az esszencia így azok számára lehet a leginkább buli, akik tavaly nem kapkodták el, illetve akik fanatikus fanok, illetve akik õsszel ott lehettek - illetve egyáltalán.

Marton László Távolodó

Barclay/PolyGram, 1999

publikálva
1999/14. (04. 08.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kultúra

még több Kultúra...