Tandori Dezsô: Két sprint ("Rejtélyek iskolája")

publikálva
1999/14. (04. 08.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Irodalmi érték ez a cikk nem lesz; térjünk ekképp a tárgyra. A hvg-ben megjelent Ottlik-cikk, Mohai V. Lajos munkája, semmi külön kitételében nem szolgált a regényíró ártalmára. Más volt a helyzet egykor - inkább - a túllaudálással, mely enyhe kirekesztettség-érzést keltett bennünk, még 195758-tól datálódó Ottlik-hívõkben; mellõzöm most azokat a régi Iskola-társi véleményeket, melyeket "Cipi" (nekünk Ottlik beceneve) nevetve idézett: azt fejtegették vállveregetve, hogy mégis a katonaiskola volt a legjobb intézménye a magyar nevelésnek. Errõl ennyit. Mb.

Tandori Dezsõ

- "Rejtélyek Iskolája" -

Ottlikot túllaudálták, írja helyesen Mohai, s nem tudom, neki magának - Ottliknak -mindez mit jelentett; vannak szerény adataim, hogy is-is. Ottlik Gézát tanáromnál, Nemes Nagy Ágnesnél ismerhettem meg 1957-ben, N. N. Á.-ékhoz többen is feljártunk, kutyakölyökkorú írók, Nyugat-köteteket, én-nem-tudom-mi irodalmat kölcsönözhettünk. Emlékszem a fákra este, ahogy megyek el, tanárom verseinek fáira a Vérmezõn. A tulipáncsokorra. Ottlik Gézáról azt sem tudtam, hogy létezik. Ott ült egy...

... és ez a kettõs-szerzõség rejtelmeihez direkt hozzászóló adalék máris.

Ott ült egy kalózképû úriember, Kormos István szerint nepperek szerint a New-York-Te-Kávéházban a hirtelen feltûnt O. G. ezt a minõsítést kapta: "Ki ez a sötét alak...?" Laudálók, vigyázat. Ez még nagyobb laudálás. Ott ült, N. N. Á., hamarosan közölte velem, szembe, "ez a világ legkisképûbb embere", Ottlik Graham Greene-rõl, Salingerrõl, Fitzgeraldról beszélt... bocsánat! Ha regényelmélet, nekem máig az az alapkérdésem: honnét és mit tudhat szereplõirõl a tényleges (nem posztmodern) prózaíró, aki a regény, a valódi novella - cselekmény, figura - vizeire merészkedik; ennyit arról, hogy az Iskola... teli-siker volt, a Buda nem. Ottlik könyveit, mondhatnám pitiáner módon, személyes ottliki délutánokon, napsütések és áhítások és magányok (fõleg) közepette vásároltam meg, olvastam, rám alkonyodott azon az állomáson, ahol a Hajnali... részletei játszódnak. Ha vitatkozni kell, úgyis hiába. Sokan vagyunk (leszavazhatók, nyilván), akik a korai (még Mohai V. Lajos szerint is csak másodlagos becsû) Ottlik-novellák egy-egy mondata nélkül nem tudnánk "élni".

Persze hogy a túllaudálás (irodalmi belharca, nem minden érdek nélküli, ami más irányzatokat érintett akkor, mások nagy lehetõségeit), frásszal töltött olyan embereket, akik... nos, akik ezt ma ki is merik mondani. Atlétikára jártam Ottlikkal, bármikori vendég lehettem nála rossz óráimon is, lassan a kapcsolat, a kölyökkutyakor múltával, másféle érdeklõdésekké és elszánásokká (sok tévedés) a részemrõl, lazult. Ottlik kezdte nem kedvelni koaláimat, verebeimet, angol futball-ligámat (!). Élete végére a Buda könyvvel nem tudott a Nagy Ottliksághoz visszatérni, de erre még visszatérünk. Ám ahogy fiatalabb barátját, s nem leereszkedõen, "visszavette" - éjfél utáni órákon, téli hajnalokig telefonozgattunk már Szpéró madaram (veréb) halála után, Londonom után -, amikor udvariasan egy ottani kávéházat próbáltam említeni a szememben tetõzõ-anglista barátomnak, s õ: "A Café Royalban mi a ruhatárat nem tudnánk megfizetni", s elmondtam, hogyan hittem, jó üveg vodka után, csupa magasúton visz a busz... az emeleten ültem! -, és hiába, hogy annyi legenda alakult akkor is...

Ottlik nem literary gentleman, nem elsõsorban csak úriemberként jeles, de mint nemes ember, aki nyilvánvalóan számos hibával is volt "ékes", számosakat megsértett. Aki engem arra tanított: "hagyd most a Chandlert, olvass Faulknert, Salingert..."

Ám ezek mellékes dolgok. A lényegek:

Ottlik nem a magyar barbárságot ábrázolta; Ottlik azt kereste, hogyan lehet "egyáltalán élni a világon";

túllaudálták õt azok, akik puha-ellenzéki-dumát akartak belõle facsarni, perc-emberkék adott céljaira perc-rendszerek silányságai ellen;

már-már szekta volt az örleyzés... gondoljunk a különben jó, tisztességes Körre! nem, a célzások nem elegendõek, az a kérdés, hogyan éljek... elég-e nekem a félbe tört cigaretta szívása (Ottlik meg a sok mindenben konzseniális Ottlikné), elég-e az ég alkonyati lilasága, elég-e, hogy kettõs igazságokat tudok, Halász Petárét, de nagyon is, hogy miért kellene bármit is csinálni e Földön... és hogy "valamit mégis" csinálni kell.

Az elmúlt rendszer sok forma-szerintijének eltüntével, Ottlik jelképessége alól kiszaladt a talaj; azok az emberek, akik egy látszólagos változássorozat után külön-élhetõnek veszik a sétát az õszi réten, meg a laudálásokat a pódiumon, a hierarchia irodalomtörténeti, Ottlik szellemével ellenkezõ felállítását, ezek az emberek sem pro, sem kontra "Örley" nem mérvadók.

Baromság, mondaná Ottlik, hogy Örley vagy nem Örley. Ami 1957 után játszódik, hogyan írhatta volna Örley. Tisztázzuk - most már sprintbe megy a 239,7 km lebringázása után a cikk, most már a segesvári hídon vagyunk, ha igaz, 0,3 km a sprinthajrá -, igen, akár TD nevû szerzõ mûveit is írhatta volna Antonin Artaud néha, amikor szó szerinti hûtlenséggel fordította TD a nevezettet; írhatta volna könyvét az angol focibajnokság, ahonnét gombfocihoz eredményeket átvett... írhatták könyveit a verebek. S nem lenne ez a felfogás, ismétlem, baromság, mb? (Ottlik szavai.)

Ottlik nem egymûves író. A laudálása miatt, vagy inkább a laudáló közegtõl irtózva, egy mûvét, a Valenciá...-t már nem olvastam el. De ha tézisek kellenek, még: túl azon, hogy bizonyos irodalmi valõrök iránt frigid az, ha még akár laudálva is Ottlik ellenzéki mivoltát emeli Ottlik lényegévé... túl ezen: Próza címû könyve nagy példája az esendõ elfogultságok és a tisztalevegõjû szabadságpillanatok együttesének, effélék megteremtésének. Aztán: mi van akkor, ha Ottlik a matematika (a bridzs) és az irodalom kettõs vonzásában a mágnes egyik pólusát (nyilván tarthatatlan fizikai állítás, mindegy) lehasználta. Nem tudott egészen az irodalom mellé állni. (Laudálóit, majd kikezdõit nézve: nem csodálom.) A bridzs magashegyi levegõje (feladványokról van szó) kisszerûnek is mutathatta számára az irodalmat. Ezt a Buda címû projekt (féltékenység, irodalom a neved!) visszakézbõl megbosszulhatta.

S a többi. Ugye, ez brizáns volt itt?

De, fogjuk össze utoljára: itt volt valaki, látszatra tötyömötyézõ, mert igazságos... lassan érlelõdõ, mert túl korán "zseniális"... sok mindennel kötöt (saját természetével is viaskodó) íróember. Akinek zajos sikerei irodalmi ízlésével nem nagyon voltak. (Fitzgerald, Waugh, Isherwood, Chandler...) Itt volt valaki, beleszületve több szerencsétlen korba is. Az Iskola... úri hülyesége után a gyakori ripõkség honában kellett élnie. (Lásd Mohai V. Lajos szemelgetését a kritikai fogadtatásból.) Ottlik a máig legnépszerûbb hetilapot (hetilapok egyikét) irodalmivá akarta "javasolni": legyen egy irodalmi oldal a legvégén. Vadat mondott? Ottlik tudta, amit Kosztolányi tudott, de nem volt megadva hozzá a hajdan mégis klasszikumi (és nem ripõkhoni) védettség. Neki meg kellett harcolnia.

És ennyire jutott.

Ottlik Hajnali-kezdeménye jó könyv, de nálunk a valóban "mondén" (dehogy mondén Ottlik!) nem megy. A novellák gyengébbek, mint Illés Endre (becsülöm!) átlaga. De hol lelünk Hunyadynál, Illésnél stb. olyan éltetõ uránium-anyagokat, mint a maguk egészét nézve nem épp tökéletes Ottlik-novellákban? Hová feledjük Weöres Sándor (kissé õ is vitapréda lett végül) "legszebb alkotás a séta" tételét? Sivár képet nyújt az az irodalmi világ, mely beleillene egy Stendhal-mottóba: tégy össze jobbakat stb., de a ketrec is komorabb. Moralizáló magyar irodalmi hagyományaink gyönyörû terméke az Ottlik-szégyen, a "ki írta". A logika tételei vannak vele félresöpörve.

Bár soha életemben ne kellene magyar irodalmi kérdésekkel foglalkoznom, ezt reméljem? Mehetnék bár szódáskocsisnak? (N. N. Á.)

Az Iskola... mögül forma szerint kidõlt egy kontrázandó rendszer. De nem dõlt ki a könyvben igenelt élet.

Csak hát az irodalomnak miféle élete az ilyen, szerzõségeket átvajákoló, önérdekességkeltés céljából (a legrosszabb esetben: bevallott) kollázst plágiummá legyanúsító gyakorlat? Brizáns megint? Erre a cikkre valami Hajnali-és-Próza késztetés vitt: talán nem is az Iskola... a legjobb Ottlik-mû, hanem ezek... és akkor kihúztuk a szõnyeget a lebudázók alól, igen, nem az Iskola... a fõmû, mondom most én... csak érzület nem tölthetõ senkibe; hát ahogy gondolják; ezt ketten másképp érezzük, nos, ha idáig elmehet, megkérdezhetem én is: melyik változatom vagyok? a készséges, toleráns, dolgokat-ismerõ, vagy aki TÉNYLEG NEM AKARNA LÁTNI ÉS HALLANI SENKIT (lásd Medve Gábor tízezer lelkének egyike, az õ szövege). Hol tartunk? A kizárólagosság-hajhászással. Szól ez tõlem, világos, Ady-parafrázisként ("Ki látott engem?"): Ki Írt Engem?!

publikálva
1999/14. (04. 08.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kultúra

még több Kultúra...