A 2011 óta működő zenekar negyedik albumára több slágergyanús dal is felkerült, de az EL a korábbiakhoz képest érettebb kitárulkozás. Kissé olyan, mintha egy impulzív, értelmiségi kör baráti beszélgetéseit hallgatnánk átgondolt sorokba szedve, jó sok nosztalgiával, de az eddigi albumok narratívájához képest kevésbé eredetieskedően, több önreflexióval.
A hangzás is változott, úgy tűnik, az eddigi underground hangvétel helyett poposabb, slágeresebb irányba indultak el. Például a lemezt beharangozó Ég veled című dalban, az Elefántra jellemző punkos gitározás a kilencvenes évek szintetizátorhangzásával egészül ki. Ugyancsak a tegnap köszön vissza – immár a ska jegyében – a Nem számít című számban, amelyet simán játszhatna a Prosectura is, és hallunk olyat is (Nincs harag), amikor nagy ívű, lírai zongorafutam keveredik a szintipoppal és a punk-rock zúzással. A lemez záródalának, a Órának a szövegét Murakami mágikus realizmusa ihlette, de a zongora és a dob játéka, valamint a kiállások is igen hatásosan támasztják alá a szövegíró-frontember, Szendrői Csaba mondanivalóját. Vagyis az idő múlását, ami egyébként nemcsak az utolsó számban jelenik meg, hanem a lemez egészét végigkíséri. Az EL az Elefánt eddigi talán legjobb, legérettebb – és korántsem régimódi – albuma, pedig a dalok java a 90-es évek végét, a 2000-es évek elejét idézi meg. Azokat az időket, amikor a zenekar tagjai még kissrácok voltak, és betárcsázós neten próbálták megfejteni az élet értelmét.
Launching Gorilla, 2019
