Ami Sir Frank Kermode-dal megtörtént, az minden tudós rémálma. Az angol irodalomtudós valamikor a kilencvenes években lakást cserélt. Bedobozolta hírneves könyvtárát és kéziratait, összecsomagolta a holmiját, kiürítette a bútorait, kiselejtezte a fölösleget, és várta a költöztetőket. A szemetesek azonban balszerencsére előbb érkeztek, mint a bútorszállítók, és az akkor közel nyolcvanéves tudós - sietségből vagy szórakozottságból - rájuk bízta legendás könyvtárát, ami annak rendje-módja szerint megsemmisült a szeméttelepen. A szerencsétlen esetet James Shapiro, a New York-i Columbia Egyetem professzora idézi föl Kermode összegyűjtött írásainak bemutatásakor (Pleasing Myself, 2002).
Ez a történet minduntalan eszünkbe jut, ha az Európa Kiadó Áttekintések című sorozatában nemrégiben megjelent kötetet olvassuk. Kermode munkája, a Shakespeare kora történelmi áttekintést ígér, ám kortörténet helyett Shakespeare drámái alapján korszakolja Erzsébet és Jakab korát. Nem Shakespeare koráról: irodalmi korszakairól ír. A darabokra összpontosító szemléletet jól mutatja, hogy a konzervatív összefoglalás I. Erzsébet 45 évig tartó regnálásának alig négy oldalt szentel. A protestantizmus és az utódlás bemutatása ugyan hosszabb, ám felettébb egyoldalú: Kermode a képzeletét leginkább megragadó kérdést (mennyit vesztett Anglia az évszázados katolikus rítusok kisöprésével) egyetlen forrás alapján mutatja be. Szkeptikus Shakespeare esetleges titkos katolikus gyökereit illetően is - úgy véli, a művekből ez nem igazolható. Lesöpri az ún. "elveszett évek" kérdését is: mit csinált Shakespeare aközött, hogy Stratfordban utoljára és Londonban először említik? Kermode nem polemizál a legújabb, bár tények híján a legvitathatóbb hipotézisekkel (munkája korábbi Greenblatt, illetve Ackroyd életrajzánál - lásd: Magyar Narancs, 2006. január 19.; 2006. április 20.), negligálja a vonatkozó szakirodalmat ("Shakespeare pályáján egy nem csekély szakasz az ő titka marad, és senki nem tud róla semmit") - hogy előálljon egy saját elmélettel: hátha Shakespeare nem színészi, hanem költői minőségben ment Londonba? Bizonyíték erre sincsen, és Kermode-ot valamilyen okból a költői művek, különösen a Szonettek nem érdeklik. A drámák közül is egész műveket hagy figyelmen kívül: "Falstaffra kár szót vesztegetni, hiszen legendás figura." Még rosszabbul jár a Minden jó, ha vége jó című darab: erre a problémaszínművek tárgyalásakor nem tér ki. Ráadásul időnként téved is: a Troilusban Achilles ugyanis nem hal meg, és a Globe-ban sem állt a színészek rendelkezésére művészklub vagy "zöld szalon" (a fordításban elég ügyetlenül művész-szoba), csak hevenyészett öltöző. Mintha a könyveit vesztett tudós emlékezetből dolgozna.
Emlékezetből, és az általa szerkesztett Shakespeare-kiadásból. A historista és biografikus szemlélettel szemben az új kritika szerkezetre és szövegre fókuszáló elemzési módszerét, a close readinget választja. Shakespeare szóképeire koncentrál: ez könyvének legértékesebb része. Megtudjuk, hogy Erzsébet korában az imagination (fantázia) az uralkodó életére törő ármányra utalt, így A vihar sorai is mélyebb értelmet nyernek (erre a fordításban érdemes lenne visszautalni Jágó fantáziájának elemzésekor, mely szintén ármányt jelent). A makrancos Katát szakasztott úgy szelídítik, mint egy sólymot, a korabeli solymászértekezések előírásai szerint. A Szentivánéjiben a cselekményszálak szövése a különböző beszédmódokban gazdag nyelvi szövethez fogható (eszerint nem a dramaturgiai funkció festésére szolgálnak a stiláris árnyalatok). A velencei kalmárban utal arra, hogy az Antonio hajója elé lopott jelző (a gentle/gentile szójáték révén) egyértelművé teszi, hogy az csak keresztény úriemberé lehet. Bemutatja, hogy a vígjátékok, így a Sok hűhó is, a késő Erzsébet-kori arisztokrata társalgási modorát, nyelvi szellemességét idézik.
Rövid összefoglalásai az egyes művekről valójában nyelvészeti vizsgálódások, melyek a kritikai kánonban valóban megkerülhetetlen munkáját idézik (Shakespeare's Language, 2001). Miként egész műveket, úgy fontos kritikai iskolákat is mellőz (melyeknek pedig jó ismerője, hiszen szerkesztőként együttműködött többek között Northop Frye-jal, újabban Jacques Derridával és Christopher Norrisszal is, és az elsők között népszerűsítette a francia irodalomelméleteket Angliában). Formalista szemlélete nem mutat közösséget a 70-es, 80-as, 90-es évek bálványrombolóival, a francia dekonstrukciós, az amerikai új historista, a brit kulturális materialista, posztkolonialista és feminista kritikával. Nagy kár, mert a históriai érdekességek (például, hogy a később Indiát uralma alá vonó Kelet-indiai Társaság rögtön az első útján 87 százalékos profitot csinált, vagy hogy a valóságban egy 16. századi velencei zsidó nem uzsoraüzletbe, hanem feltehetőleg a biztosítási piacba invesztált) így nem egy nagy ívű irodalmi elemzés kiindulópontjául szolgálnak, csak kuriózumok maradnak.
"A műszavak ügyét kár felfújni" - írja Kermode, és a fordító, N. Kiss Zsuzsa szó szerint veszi ezt az ironikus megjegyzést: tudomást sem vesz a magyar anglisztikában kikristályosodott terminológiáról. Már a műfaji besorolással komoly gondjai vannak: az ilyen alakban nem is létező "pasztorálé" az Ahogy tetszikben pásztorjáték, a történelmi színmű (history play) királydráma, és az idézőjellel is jelzett bizonytalanság a "problémafejtő darabok" esetében jogos: ugyanis problémaszínművekről beszélünk. A retorikai fogalmakra is van magyar szavunk: a hendiadys szokásosan hendiadisz vagy hendiadioin, a paragone paragon. A macbethi equivocation (egy szót egyszerre több jelentésében használni) taglalásakor pedig célszerű lenne egy jegyzetben jelezni, hogy bár ez a szó a műben visszatérő elem, a magyar fordítás következetlenül mindig másképp adja vissza, s így a jelentés elvész. A Globe nem körszínpad, hanem egy kötényszínpaddal rendelkező amfiteátrum. Hasonlóképpen szálkettőzés helyett tükördramaturgiáról beszélünk, szólásmód sincs, csak beszédmód. Jó lett volna jelezni, hogy az alakításnak és a megszemélyesítésnek mi az eredetije, mert magyarul nem biztos, hogy ez a helyes szakkifejezés. Ahhoz viszont kétség nem fér, hogy az "aktus helyszíne" Károly kivégzésekor az olvasóban más asszociációkat ébreszt, mint ahogy azt a fordító elképzelte.
A szerzőre jellemző szellemes angol esszéstílus jellemzően él idiómákkal, a magyarban mégis tartalmi fordítást kellett volna adni, mert a fordítói leleménynek gondolt megoldások néhol parodisztikusan hatnak: például azt, ahogy a Temze mocsaras déli partjára telepített leprások "zöld ágra vergődnek" - jobb, ha nem képzelem el. A leiterjakabok, stiláris bizonytalanságok és terminológiai problémák ugyanis pont azt fedik el a magyar olvasó előtt, ami a nyelv bűvöletében élő Kermode-ot igazán naggyá teszi: a tanulmányait jellemző tiszta, visszafogott stílust, könnyed eleganciát és finom humort. Ez "a nyelv gyönyörködtető hatalma", amit a Shakespeare nyelvéről szóló tanulmányaiból jobban megismerhetnénk.
Európa Könyvkiadó, Budapest, 2006, 200 oldal, 2600 Ft
