Interjú

Emlékeztetőül

David Eugene Edwards - Woven Hand

  • L. B.
  • 2004. december 9.

Zene

A drezdai StarClub egy óvodával osztja meg mérsékelten bizalomgerjesztõ külvárosi épületét. A kapura kiragasztott plakát szerényen jelzi, hogy itt játszik a Woven Hand, azaz David Eugene Edwards, most éppen egy szál dob (Ordy Garrison) kísérettel. A mindenes sofõrrel együtt mindössze hárman utaznak Skandináviától Franciaországig a Consider the Birds lemezbemutató turnéján. Tizenhat nap, tizennégy koncert. "Hívtak Moszkvába is, de akkor már nagyon sokáig lennénk távol" - fûzi hozzá David, aki torokfájása dacára is szívesen állt le a Naranccsal.

Magyar Narancs: Egészen biztató az új lemez címe, de a dalok korántsem derűsebbek, mint a korábbi albumokon. Arra törekedtél, hogy ezzel valami ellensúlyt teremts?

David Eugene Edwards: Ezt a sort már akkor kiválasztottam, amikor még egyetlen számmal sem voltam kész, bár azt nem tudtam, hogy egy dal vagy az album címe lesz-e. Nem mondanám, hogy ellensúly, mindössze arra utal, hogy nem kell aggódnunk. Fölösleges aggódni, hiszen nem mi vagyunk a sorsunk urai. Az ember azt hiszi, hogy õ irányítja az életét, de téved. Isten kezében - s egyben jó kezekben - vagyunk. Errõl persze sokszor én is megfeledkezem. Idegeskedõ alkat vagyok, úgyhogy olykor magamat is emlékeztetnem kell arra, hogy mindez hasztalan - lényegében a lemez címe is egy ilyen emlékeztetõ.

MN: Ismét felvettél egy népdalt a lemezre (Down in yon forest), és jól ismert a népzene iránti rajongásod. Csak azt nem tudjuk, él-e még a hagyománya az efféle daloknak felétek? Járhatsz-e olyan helyekre, ahol népzene szól?

DEE: Nem nagyon. De az az igazság, hogy amikor egy turnéról hazamegyek, már elegem van a zenébõl, s nem is nagyon hallgatok otthon. A házamban szoktam játszani, a családommal, de nem járok sehová. Amúgy szerintem az emberek inkább kocsmába mennek szórakozni, mint hogy népzenét hallgassanak. Ugyanakkor nálunk a templomokban is szoktak olyan népdalokat énekelni, mint a Down in yon forest - nem mindig különül el élesen az egyházi zene a népzenétõl. Gyerekkoromban a templomban hallottam elõször ilyen zenéket. Meg Johnny Cash lemezeirõl - õ volt az egyetlen, akinek a számait a nagyapám is hallgatta.

MN: Több olyan szám is szerepel az albumon, amelyet korábbi Woven Hand-turnékon már játszottál. Van azonban egy, a Sparrow Falls című, mely amolyan régi-új: a szövegének egy része visszaköszön a Phyllis Annbõl.

DEE: Általában úgy alakulnak ki a szövegeim, hogy egy-két szót vagy egy mondatot leírok a jegyzetfüzetembe, majd késõbb - néha hosszú idõ elteltével - köréjük építek egy dalt. És az is gyakran megesik, hogy egy ideje már megvan egy szám, aztán máshogyan rakom össze az elemeit. A Sparrow Falls esetében most szilárdabb formát kaptak a Phyllis Ann képei.

MN: Úgy hangzik ez a Sparrow Falls, mint egy helységnév.

DEE: Egyrészt tényleg egy helyszínre utal, egy képzeletbeli helyre, másrészt a bibliai sorra: egy veréb sem esik le a földre az õ tudta nélkül. Ez is a lemez címéhez kötõdik; madarak több számban is megjelennek, eredetileg minden dalba szerettem volna egyet beleszõni.

MN: Másféle kapcsokat viszont használtál. Az Oil on Panelt mintha Hieronymus Bosch a hét fõbűnt ábrázoló asztallapja ihlette volna. S ugye Bosch sem az a tipikus keresztény művész, mint ahogyan te sem.

DEE: Hát igen, ez az egyik kedvenc képem; s talán az valóban közös bennünk, hogy mindketten egészen közelrõl mutatjuk meg a dolgokat. Márpedig ha egy mikroszkópon át nézzük az ember bõrét, nem a legszebb látvány... Én itt három bűnt - a haragot, a falánkságot és a bujaságot - választottam ki, ezekre épül a dal.

MN: Azt is énekled benne, hogy "Roma, Roma" - csak nem a katolikus egyházra gondolsz?

DEE: Nem, a cigányokra, a romákra gondoltam. Hogy folyton vándorolnak, nincs hazájuk egyik országban sem. Valójában minden keresztény ember ilyen, hiszen nem ezen a Földön van az otthona, nem a földi életében kell a hazáját keresnie.

*

A tíz órai kezdésre úgy kétszázan gyűlnek össze; David megköszöni mindenkinek: "Nem gondoltuk, hogy bárki is eljön." S már csak percek dolga, hogy az udvarias német közönség visszafogottságát felváltsa a döbbenet: a halk beszédű, vékonyka emberbõl olyan erõ és szenvedély árad, hogy még a legmegátalkodottabb "hitetlenek" arcáról is lefagy a mosoly. Ritka alkalom, hogy ilyen "felszabadultan" játszhasson, most nem kell figyelnie az együttesre, arra mehet, amerre akar. Vagy, mint többször is az est folyamán, amerre a dal viszi. A régi szövegek új sorokkal bõvülnek, vagy összeolvadnak más számokkal. A ráadásban öreg Lóerõ-számok (a 16 Horsepower David alapzenekara - a szerk.) is felcsendülnek százéves mandolinjából, elõbb a Golden Rope, aztán a Black Soul Choir, kis kiegészítéssel: "Ami jó neked, az neked jó - ami jó nekem, az nekem jó?" - Nem, mutatja a próféták utóda, egyre dühösebben rázva a fejét. Majd csendesen hozzátoldja, még egyszer, emlékeztetõül: "Minden ember gonosz, és minden lány hazug." - Mit lehet ilyenkor tenni? Az udvarias német közönség szétszéled, bennünk pedig tovább él a remény, hogy jövõre, öt év múltán Magyarországra is eljut, valamelyik együttesével.

Drezda, StarClub, november 23.

Figyelmébe ajánljuk

Jön a bolond!

  • - turcsányi -

William McKinley-vel jól elbánt Hollywood. Az Egyesült Államok 25. elnöke mind ez idáig az egyetlen, aki merénylet áldozataként négy elhunyt potus közül nem kapott játékfilmet, de még csak egy részletet, epizódot sem.

Út a féktelenbe

Már a Lumière testvérek egyik első filmfelvételén, 1895-ben is egy érkező vonat látványa rémisztette halálra a párizsi közönséget.

Cica az istállóban

„Attól, hogy egy kóbor macska a Spanyol Lovasiskola istállójában szüli meg a kiscicáit, még nem lesznek lipicaiak” – imigyen szólt egy névtelen kommentelő a film rendezőjének honosítási ügyét olvasva.

A hegyek hangja

„Ez a zene nem arra való, hogy hallgassuk, hanem arra, hogy táncoljunk rá” – magyarázza a film – eredeti címén, a Sirāt – egyik szereplője a sivatagi rave-partyban eltűnt lánya után kutató Luisnak (Sergi López) a film magját alkotó technozene értelmét. Az apa fiával, Estebannal (Bruno Núñez Arjona) és kutyájukkal, Pipával érkezik a marokkói sivatag közepén rendezett illegális rave-fesztiválra, hogy elszántan, de teljesen felkészületlenül előkerítse Mart.

A jóság hímpora

Krasznahorkai László első poszt-Nobel-regénye játékos, bonyolult, színpompás mű. Főszereplője egy múzeumi lepketudós, entomológus (azaz a rovartan szakértője), akit váratlanul egy bonyolult elméleti problémával keres meg a munkájában elakadt író, bizonyos Krasznahorkai László, aki kísértetiesen emlékeztet a nyilvános fellépésekből és megnyilatkozásokból ismert Krasznahorkai Lászlóra.