Mielõtt belemennénk a történelmi rap vs punk konfliktusba, idõzzünk kicsit a kellemes, dallamos Dirtchamber címnél. Liam állítólag nem tudta, hogy egy hardcore homokosmagazin nyomán nevezte el a lemezét. Persze megeshet, hogy tényleg nem ismerte a Szenny-szoba, Mocsok-kamra címen futó újságot, ugyan azt elismeri: "Egy turnéállomáson az elsõ dolog, amit ellenõrzünk, hogy van-e pornócsatorna a hotelszobában. Néha meg ismert pornósztárok neve alatt jelentkezünk be."
Na igen, a hírhedt Prodigy. A kis Howlett mindig csak ezt az egyetlen szót firkálta a késõbbi bandatagoknak készített válogatásokra. Meg kell hagyni, ügyes kis szó, egyaránt utalhat csodagyerekre és torzszülöttre. Mára e névvel Liam a színtér egyik leggazdagabb producere lett, az a tipikus apró termetû irányítójátékos-fajta. "Szerencsés vagyok, mert a zenekarból én tudok egyedül elbújni a hangszereim mögé, így nem ismernek fel túl gyakran az utcán. (...) A platinalemezeimet odaadtam a faternak. Nincs szükségem olyan tárgyakra, amelyek arra emlékeztetnek, hogy ki vagyok."
Howlett szívesen fikázza a Pete Tong-féle sztár DJ-ket. A zenekarosdival ugyan más utat választott, de hát egykor õ is a lemezjátszók mögött kezdte. "Az volt a különbség köztem és a többi DJ között, hogy én tényleg tudtam mixelni." A magát túlkvalifikált club DJ-nek tartó Liam most a Dirtchamberrel izomból ment neki a dance-szcénának. Nagyon baszta már a csõrét, hogy a kommersz korongosok annyi szar számot megengedhetnek maguknak az old-school szettjeikben. Szerinte a hallgatóság éppoly coolnak szeretne mutatkozni, mint a lemezlovas, ezért tesz úgy, mintha minden mûködne. "A többség így sose fogja megtudni, mi is valójában az old school." Az egész revivalt egy nagy fosnak nevezi, ami csak a Run DMC-slágereknél leragadt fuksz-csörgetõknek való.
"Én a hip-hopból jöttem, errõl szól a mixem. Teszek rá, ha nem tetszik a dance-rajongóknak, majd bejön a b-boyoknak." Ami végül is rendben, hanem a számtalan "öreg" rappert félretéve, vessünk egy pillantást a további elõadókra. A Chemical Brothers, Propellerheads, Fatboy Slim, Coldcut-féle mai táncoltatók érthetõen kaptak helyet, viszont a Charlatans, Jane´s Addiction, KLF, Pistols, Primal Scream, Barry White, JB´s, Jimmy Castor nevek láttán kicsit megütközik a jóérzésû ember. Brit pop, posztpunk, pszichedelikus gitárzene, nyál soul- és funkkövületek.
A Prodigy-rajongók nagyobb részének ez a lista bizonyára túl eklektikus, bár lehetnek hozzám hasonló elvetemültek, akiknek egy L. L. Cool J vagy egy Meat Beat Manifesto egyformán érdekes lehet. A válogatás számainak 90 százalékával tulajdonképpen nincs is semmi baj. Külön-külön megállják a helyüket, és szerkesztõjük viszonylag kifinomult ízlésérõl tanúskodnak. Liam még a countryban is talál jó breakeket, egy-egy ilyen kitekintés ritka, de hálás pillanata az albumnak (Babe Ruth: The Mexican). Különben meg ötvenegy percben körülbelül ugyanennyi szám, "cut and drop" stílusban, ami leginkább nyers, éles váltásokat és a mai fogalmaik szerinti mixelés szinte teljes mellõzését jelenti. "A hallgató akár a darabokból összeragasztott szalagot is odaképzelheti."
A szándékkal ellentétben mégis energiaszegénynek tûnik a kollázs, túl gyorsan folyik át rajtunk. Rohadtul utálom ezt a konklúziót, hiszen az ismerõs DJ-ken épp az olyan próbálkozásokat kértem eddig számon, amelyek megkísérlik, hogy mindent mindennel... No de sebaj, még csak a vol. 1 volt.
Bogibreak
XL Records/HMK, 1999
