Film: Reményfutam (Quentin Tarantino: Jackie Brown)

publikálva
1999/12. (03. 25.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Siet az ember a moziba, nagy a tét, Quentin Tarantino új filmjét mutatják be, négy évvel a Pulp Fiction után. Rendkívüli állapot, premier elõtti vetítés, merõben szokatlanul elõre váltottam jegyet, és nem késem le a fõcímet. Kettõvel mögöttem betépett fiatalember már élvez, pedig még csak a reklámokat nyomja ezerrel a Dolby Stereo Surround Digital System (nem kívánt rész törlendõ), aztán minden átmenet nélkül, ugyanezen a hangon szólal meg a fõcímzene, Pam Grier utazik rajta a mozgójárdán. Hosszú perceken át figyelhetjük a negyvenes fekete nõt, bal profilból (ennek még jelentõsége lesz). Felvettük a tempót.

Siet az ember a moziba, nagy a tét, Quentin Tarantino új filmjét mutatják be, négy évvel a Pulp Fiction után. Rendkívüli állapot, premier elõtti vetítés, merõben szokatlanul elõre váltottam jegyet, és nem késem le a fõcímet. Kettõvel mögöttem betépett fiatalember már élvez, pedig még csak a reklámokat nyomja ezerrel a Dolby Stereo Surround Digital System (nem kívánt rész törlendõ), aztán minden átmenet nélkül, ugyanezen a hangon szólal meg a fõcímzene, Pam Grier utazik rajta a mozgójárdán. Hosszú perceken át figyelhetjük a negyvenes fekete nõt, bal profilból (ennek még jelentõsége lesz). Felvettük a tempót.

A Jackie Brown egy perccel rövidebb (152 perc) és némileg lassabb, mint a Pulp Fiction, pedig az is lassú volt. Elsõ látásra két döbbenet érte ott a nézõt: a szerkezet és az idõkezelés. Emlékezzünk csak: "Két bérgyilkos utazik az autóban. Munkába mennek. Megbízta õket a fõnök, intéznék már el pár inkorrekt üzleti partnerét. Elintézik. Egy zsánerban tartott rendes akciófilmben rövidebb idõt vesz igénybe megcsinálni, mint elmondani. Tarantinónál ez egy negyed film. Mi tart ennyi ideig? Hát ez az. Beszélgetnek." (Így kezdtem annak idején hirtelen felindulásból írt ismertetõmet [Beszélõ, 95/15.].) Ez megy a Jackie Brownban is, de itt sokkal soványabb a történet, és nem olyan dögösek a figurák. Egy Ordell nevû bûnözõ - fegyverkereskedõ, közepes kaliberû, fekete (Sam Jackson), egy Louis Gara nevû bûntárs - most szabadult, suttyó, fehér (Robert De Niro) képviseli a Tarantinótól megszokott karaktereket, velük szemben Jackie Brown és Max Cherry (Robert Forster), az ötvenes éveit taposó óvadékügynök az új ember. A sztori koszos félmillió dollár körül forog, ötvenezer abból is elúszik menet közben, mondjuk úgy, a mûködési költségekre, Ordell Mexikóban spájzolt pénze ez, amit a legsnasszabb légitársaság legsnasszabb mexikói járatán dolgozó Jackie fog becsempészni az országba. De mások is utaznak rá: egy helyi zsaru és a felettébb ambiciózus reptéri rendész (Michael Keaton, egykori Batman) a pénzzel akarja megcsípni Ordellt, és ott van még Jackie, aki úgy érzi, hogy ideje volna új és jobb életet kezdeni.

A történet, mondom, nem túl érdekes, mégsem mesélem el, mert annyi csavar azért akad benne, amennyiért már jogosan lõnék szét a fecsegõ filmkritikus térde kalácsát.

Tarantino már-már rutinszerûen alkalmazza jól bevált fogásait, amit a színészválasztásban és a jelenetek sorrendjének felcserélésében, illetve a nézõpontok váltogatásában érhetünk tetten. Most fél kézzel (és fél szívvel) old meg egy ilyen kirakós játékot a bevásárlóközpontba helyezett kulcsjelenetben, de igazából a figurák izgatják, nekik szenteli minden figyelmét, minden alkotói ötletét. A címszereplõvel Tarantino a meglepetésre játszik: a plasztikai sebész kése alól frissen kikerült ügyeletes csillag helyett behoz egy negyvenes fekete csajt, akit ismerünk is, meg nem is, rémlik, hogy láttuk valami tévészériában, vagy hallottunk tán róla valahol. Mondjuk a Reservoir Dogsban. Van ott az a jelenet, négyen a kocsiban, Csinicsávó Eddie vezet, mellette Steve Buscemi (Mr. Pink), hátul Harvey Keitel és Tim Roth. Elõbb a fekete nõket vetik össze a fehérekkel, szemléltetésképp elhangzik egy-két vaskos anekdota is, aztán azon vitáznak, ki játszotta egy régi krimisorozatban a fekete rendõrnõt, akinek az volt a végszava: Le vagy tartóztatva, édes. Itt hangzik el Pam Grier neve. Most két órán át, ezen belül végtelenbe nyúló percekig figyelhetjük. Jó arc, van mit nézni rajta. Pam Grier leélt évei és orrsövényferdülése együtt hozza létre azt a tüneményt, hogy jobb és bal profilja más és más nõt mutat. Balról horgas orrú, kemény, zárkózott, indiános arcot látunk, ugyanez jobbról nõiesebb, lágyabb vonásokkal, szinte fitos orral, aminek egy kis göb van a csúcsán. Robert Forster régi idõk mozijából érkezett talpig becsületes amerikai arcával meg a beültetett hajával. Samuel L. Jacksont ismerjük, Tarantino szerint senkinek nem áll rá olyan jól a szája ezekre a pergõ, sorozatlövõs dialógusokra, mint neki - nyomja is megállás nélkül a rizsát, és nem kétséges, hogy jobb rapper válna belõle, mint a túlértékelt Will Smithbõl. A duma mellé hosszú hajat kapott, mesterfrizurákkal, copfok, lófarkak, pipec kis szakállfonat az álla hegyén, és fantasztikus sapkák, ezekbõl rakták össze Ordell figuráját. Bumburnyák bûntársa, akinek víz helyett valami nehezebb és lassúbb anyag lötykölõdik a fejében: Robert De Niro. Ez lenne az a szereposztási truváj, amit Travolta bevitele jelentett a Ponyvaregényben. A reveláció ezúttal elmarad. De Niro reménytelen eset, a Módszer robotosa, aki ezt a laza kis szerepet is túlspilázza. Ordellnek szerencsére vannak nõi, szám szerint három: Melanie, Simone és Sheranda. Utóbbi kettõ fekete, és csak egy-egy villanásuk van, de így is nagyon jók. Melanie határeset: merõ fikció, Tarantino szõke, fehér bõrû szexbombát akart tenni a "niggere" mellé, de Bridget Fonda nem hagyta annyiban. (Nekem õ tetszett legjobban, utána Michael Keaton.)

Beszéljünk a zenérõl is. A Reservoir és a Pulp kisebbfajta forradalmat hozott a filmzenében is. A történeten belül megszólaló forrászenének éppúgy, mint a kíséretnek funkcionális, szerkezetformáló szerepet adott Tarantino, már-már a történettel tette egyenrangúvá. A Jackie Brownban még ennél is tovább akart lépni: legyen a zene a jellemábrázolás eszköze. Csakhogy a korábbi filmekkel szemben a most kiválasztott zenék sem nem elég jók, sem nem elég karakteresek. A Jackie Brown soundtrackjét nem vágyom kazettán hallgatni, és ha hallgatnám, sem a Delfonics, sem a többi nem idézné fel a film jeleneteit.

Sokszor a szöveg is zeneként hat Tarantinónál, mindegyik filmjében emlékezetesek a labdaként pattogó dialógusok, néhol két szereplõ helyett kisebbfajta kórusra hangszerelve. A Jackie Brownban az elsõ negyedóra után nyilvánvaló, hogy a feliratok a Beavis és Butt-head fordítójától származnak. Ez nem nagyon jó. Elsõsorban azért, mert nem ugyanaz írta a két filmet. Speier Dávid magyar szövegei nem rosszak, sõt. De erõs a hajlama a túlfordításra, az egyszerû alapigéktõl (ül, áll, megy, mond stb.) egyenesen irtózik, és tobzódó nyelvi leleménnyel alkot új és új alakokat az olyan, mára jószerint köznyelvivé vált szavakra, mint a cool. Ez Beavisék esetében alig zavaró, viszont Tarantino ördögi dialógusait jobb volna nem a fordító szûkebb baráti körének nyelvén visszahallani, hanem a szerzõén.

Kissé untam a Jackie Brownt. Arról lehet szó, hogy Tarantino változókorban van. Kinõtte a vadzseni színes mezét, és most overallban ügyködik egy új filmtípus létrehozásán. A Jackie Brown elnevezésû modellnek még sok a konstrukciós hibája. Azzal a régi alapalkatrésszel gyûlt meg leginkább a baja, amit emberábrázolásnak hívunk. A Ponyvaregény szereplõi egytõl egyig stílusgyakorlatok, ritmusképletek, akik csak azért viselnek emberbõrt, mert úgy mégis érdekesebb. Tarantino talán nem a megfelelõ emberekkel kezdett. Régebbi alakjait vagy jól ismerte (gondoljunk a Tiszta románcra, amelynek fõhõsérõl, Clarence-rõl végképp mindent tudott), vagy csak játszott velük. De nem tud eleget errõl a negyvenes fekete nõrõl, sem az ötvenes óvadékügynökrõl. Az a remek jelenet, amelyben Jackie és Max kóstolgatja egymást, attól (is) bír olyan jó lenni, hogy Grier és Forster színészek beleadják a magukét.

Egyet azért ne felejtsünk: Hollywoodba rég robbant már be akkora tehetség, mint Quentin Tarantino. Négy briliáns forgatókönyvvel érkezett, ebbõl kettõt elvettek tõle, idegen rendezõk kezére adtak, akik nem értek fel hozzá. Oliver Stone a maga szemét koncepciójával megerõszakolta a Született gyilkosokat, Tony Scott, a fantáziátlan kismester kis filmet gyalult a Tiszta románcból. Ez fáj nekem a legjobban. A True Romance lett volna az igazi elsõfilm, egy pályakezdõ fiatalember bemutatkozása, amelyet annak rendje és módja szerint saját magáról írt. A Kutyaszorító normális - figyelemfelkeltõ - visszhangja után a Pulp Fiction kirobbanó nemzetközi sikere forgószélként ragadta el Tarantinót, egyik napról a másikra kultikus figurát, intézményt csinált belõle. Most egy hisztérikus várakozás légkörében kellene dolgoznia. Egy idõben már le is mondtam róla, elvégre a Ponyvaregény nem ismételhetõ, nem is kell megismételni, Tarantino pedig megtette a dolgát, akkor is hálásak lehetünk neki, ha soha többé nem csinál már jó filmet. A Jackie Brown után hajlok rá, hogy mégsem így lesz. Csinál még. Majd egyszer, máskor.

Bori Erzsébet

Jackie Brown, színes, feliratos, amerikai, 1997, 152 perc; Elmore Leonard regényébõl írta és rendezte: Quentin Tarantino; operatõr: Peter Denning; szereplõk: Pam Grier, Samuel L. Jackson, Robert De Niro, Bridget Fonda; bemutatja a UIP-Duna Film

publikálva
1999/12. (03. 25.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kultúra

még több Kultúra...