Mert kiásták a csatabárdot, és úgy döntöttek, hogy nevükhöz híven összeraknak egy 43 perces esőtáncot. Az Anonymousra nem lehet nagyívű jelzőket alkalmazni. Egyszerűen csak jó, elegáns, hallgatható, finoman párosul benne az észak-amerikai indián népzene az invenciózus effektekkel és ütemhangokkal. Annyi vele a baj, hogy ez nem Tomahawk-anyag. Bármelyik Patton-projekt albuma lehetett volna inkább, s akkor ez a zenekar megmaradhatott volna annak, aminek szerettük. Ha Duane Denison gitáros nem szerelmesedik bele az őslakos kultúrába, talán megint kaphattunk volna egy tökös metállemezt.
Ettől függetlenül ki lehet emelni pár kompozíciót, még úgy is, hogy nagyjából az összes ugyanazzal a nehezen dekódolható ütemezéssel és prozódiával dolgozik. A Mescal Rite első része akár Fantomas is lehetne - Patton megtalálta legfrivolabb, legidiótább hangfekvését, a szám maga meg betépett sámánok boldog viháncolását idézi; a Red Fox masszív vadásztánc, néhány jól elhelyezett ipari elemmel, fojtott hangon előadott refrénnel; végül bármelyik westernfilm kulcsjelenetébe beleférne az Omaha Dance, a maga archaikus pátoszával meg az Amon Tobint idéző puttyogó magasakkal.
Egy biztos: ha nagyon sokáig nem esik az eső, beteszem a lejátszóba, és várom a hatást. Előfordult már, hogy volt.
Ipecac/Neon Music, 2007
