Magyar Narancs: New York-i létére rengeteget van Európában, sőt egy korábbi írásából – amelyben a tapasztalatait összegezte – nagyon érdekes dolgokat tudhatunk meg egyes európai országok jazzkultúrájáról.
Dave Liebman: A cikkben említem, hogy amikor a kilencvenes években a newporti fesztiválra egy matinét készítettünk elő európai jazzakadémistákkal, George Wein producer rám förmedt a szokásos stílusában: „Liebman, tudnak ezek játszani?” „Igen, George – mondtam neki –, nagyon jól játszanak.” Mire ő: „Ha Európa nem volna, már a jazz sem volna.” Nos, ezzel én is teljes mértékben tudok azonosulni. A művészetet jobban tisztelik Európában, jobban is működnek az intézményei. Európa mindig menedéket nyújtott a jazznek, gondoljon csak Coleman Hawkinsra vagy Dexter Gordonra! És a szomorú helyzet, hogy eközben ott, ahol született, nem méltányolják a műfajt. Persze létezik jazz Amerikában is, de az semmi Európához képest. Azt hiszem, nagyon szerencsés vagyok, hogy ennyi nagyszerű európai zenésszel játszhatok.
MN: Budapestre saját zenekarával, a World View Trióval érkezett, Émile Parisien szaxofonossal kiegészülve. Tekinthetjük ezt új formációnak?
DL: Wolfgang Reisiger dobossal és Jean-Paul Celea bőgőssel Ornette Coleman-számokból készítettünk egy lemezt, ezzel járjuk a világot. Émile briliáns szaxofonos, a turnén másodszor fogunk együtt játszani. Megérdemelten részesül egyre nagyobb figyelemben, mert valóban kitágítja a szopránszaxofon hangzásának lehetőségeit. Tegnap Strasbourgban fantasztikus élmény volt vele játszani: a zene nyitott volt és kiszámíthatatlan. De éppen ez a jazz lényege! Ahogy mész előre egy úton, nem tudod, hogy hol fogsz jobbra fordulni, de biztosan el fogsz fordulni. De vissza is fogsz térni, ebben biztos lehetsz, mert a többiek visszahoznak, ha követed őket. Boldog vagyok, hogy olyan zenészekkel léphetek színpadra, akik csakis a pillanatnak élnek, nem a múltnak és nem a jövőnek. Akik teljesen „beleállnak”. Persze van egy tervezett programunk, ám ez a koncerten, menet közben csiszolódik. Sok zenész próbálkozik ilyesmivel, de azt hiszem, ennek a zenekarnak ez különösen jól megy.
MN: Mi alapján választ a rengeteg meghívás közül?
DL: Végre van egy menedzserem, de még így sem könnyű jól csinálni. Sok zenész megkeres, nekem mindenképpen hallanom kell őket, mielőtt igent vagy nemet mondok. Ha átjövök Amerikából, akkor nem két napra jövök. Lehet, hogy csinálok valamit Wolfganggal, utána meg elmegyek a svájci triómhoz. Szinte minden országban van egy együttes, amelyikkel hosszú, termékeny kapcsolatban vagyok, ami persze így, 20-30 év után már nem olyan bonyolult. Amúgy a cikket, amit említett, a kilencvenes években írtam. És azt próbáltam elmondani benne, hogy vannak az egyes országok között különbségek a kultúrában, zenei téren, még a jazzben is. De az oktatásnak köszönhetően ez fokozatosan kezd eltűnni.
MN: Tényleg?
DL: Igen. Egy interjúban Philly Jo
Jones (egy időben Miles Davis dobosa – a szerk.) arról beszélt, hogy minden éjszaka volt jam session valamelyikük lakásán. Nos, a jazzoktatás ma átvette a jam session szerepét. Persze megy a műsor továbbra is a klubokban, de a tanulás folyamata más lett – ennek egy csomó társadalmi, gazdasági oka van. Akik ma bekerülnek a jazzoktatásba, azokból „egyengyerekek” lesznek. Ha ugyanis egyszerre harminc embert tanítasz, akkor úgy kell csinálni, hogy mindenki ugyanazt kapja. Én még nem jártam iskolába, az „utcán” kellett felszednem mindent. Néznem, hallgatnom kellett a nagyokat, kölcsönöznöm, elcsennem tőlük, és így tovább. Viszont aki bekerül ma az iskolába, egységes tanmenet szerint halad. A jazzoktatás nagyszerű, a növendék mindent megkap, tálcán szolgálják fel neki; viszont az a rossz benne, hogy letompítja az egyéniség kibontakozását. De ha van valami egyéni mondanivalód, ami erős és pozitív, akkor feltehetően megtalálod az útját, hogy elmondd.
MN: Ez lenne a magyarázata az „egyenmuzsikusok” képzésének?
DL: Nem az egyetlen. A másik nehézség a történelem „súlya”. Éppen százéves a jazz. Ennyi idő alatt nagyon sok víz lefolyt a Dunán, rengeteg zenésznek felismerhető a stílusa. Ha azt mondom valakinek, aki ismeri a jazzt, hogy Cannonball Adderley vagy Lee Konitz, már hallja is. Ez különösen igaz a szaxofonosokra. Valamit hallunk, és rögtön rávágjuk: ez John [Coltrane], ez Joe [Henderson], ez meg Gerry [Mulligan]. Ezért hatalmas kihívás a ma induló fiataloknak, hogy megtalálják a saját hangjukat, a hangszínüket, a koncepciójukat. De ezt nem tartom bajnak.
MN: A mesterkurzusokban hisz, vagy a diplomásképzésekben?
DL: A mesterkurzusok mellett továbbra is oktatója vagyok a Manhattan School of Musicnak, de ez csak havi egyszeri elfoglaltság – zeneelméleti előadást tartok, azt hiszem, elég jól el tudom magyarázni ezt a fajta zenét. Ez egy meló. Ezt valakinek meg kell csinálni. Én még játszottam Miles Davisszel, Elvin Jonesszal, Pete La Rocával, vagyis olyan nagyságokkal, akik nem beszéltek olyan fogalmakban, amilyeneket mi használunk. Nem részesültek felsőoktatásban, de engem ők tanítottak, neveltek, amikor velük lóghattam. Nekem az a dolgom, hogy továbbvigyem ezt a tradíciót. És élvezem is, hogy ebben aktívan részt vehetek. Tudom, hogy jól csinálom, és a növendékek profitálnak belőle – legalábbis egy részük. Nem mellesleg pedig ez jelentősen hozzájárul ahhoz, hogy megéljek. Nem léphetek minden este színpadra, úgyhogy ez segít megtartani az egyensúlyomat, hogy életben tarthassam ezt a zenét. Furcsa jelenség, hogy miközben az élő produkciók ritkulnak, az oktatás szinten marad, sőt inkább gyarapszik.
MN: Nemsokára ismét nálunk fog játszani a Modern Art Orchestra meghívására. Milyen tapasztalatai vannak a magyar muzsikusokról?
DL: Liszt és Bartók országában a jazzelőadók is magasan képzettek, mert – remélem, az eddigieket nem értette félre – a jazzhez kell az oktatás. Persze ösztönös módon is tetszhet, jó érzést okozhat, kíváncsiságot ébreszthet, de ahogy egy kicsit megértik John Coltrane-t, a befogadási szint nagyot ugrik felfelé. A maguk országának a zenészei legalább annyira jók, mint bármely más országé. Fekete-Kovács Kornél nagyszerű trombitás, kiváló zenekari hangszerelő, kedves ember, én meg mindig szívesen jövök a Modern Art Orchestra meghívására. Már csak azért is, mert talán fél tucat igazán jó nagyzenekar működik Európában.
MN: Hogy bírja ezt a tempót?
DL: Valamiből meg kell élni, nem? Családom van, el kell tartsam őket. Isten áldotta szerencse, hogy ennyi energiám van. A lényeg, hogy ha valamennyi pozitív energiát hozok egy zenei helyzetbe, akkor ugyanannyit kapok én is. De nem nagyon hiszem el, hogy a számláló azt mutatja: 71 éves. Egyelőre úgy tűnik, a jóisten rám mosolygott, és hagyja, hogy folytassam.
