Lemez

Megszakadt sorozat

Beck: Colors

  • Nagy István
  • 2017. december 23.

Zene

Ha egy színész szcientológus, az ciki, főleg ha Tom Cruise-nak hívják, de a zenészekkel valahogy elnézőbb a közönség. Beck simán az elmúlt negyedszázad egyik legkedveltebb amerikai énekes-dalszerzője, és népszerűségét soha nem befolyásolta a botrányokkal övezett egyházhoz tartozás. Nem szeret beszélni róla, sőt, a vele interjút készítő újságírónak nem is szabad erről kérdezni.

A Bek David Campbellként anyakönyvezett, teljes művésznevén Beck Hansenként ismert zenészt az őt felületesen ismerők hajlamosak a barkácspop skatulyába sorolni, holott ő ennél jóval sokoldalúbb művész. Készített már akusztikus alapú lemezeket, és egy csomó minden másba is belekóstolt a hiphoptól a pszichedéliáig. Eddigi karrierjének három csúcsműve az 1996-os Odelay (ez volt az év lemeze akkor az NME-nél), a tíz évvel későbbi The Information, valamint legutóbbi, folkosabb és „belassultabb” albuma, a 2014-ben kiadott Morning Phase. Ez több szempontból is rokonítható a 2002-es Sea Change-dzsel, amely szintén jelentős darabnak számít az életműben, még ha nem is annyira kiemelkedő, mint az eddigi utolsó lemez.

A Morning Phase egy viszonylag hosszú, öt­éves szünet után jött ki, és Beck legszívesebben már 2015-ben kiadta volna a folytatást; abban az évben, amikor Prince-től vehette át az év lemeze díját a Grammyn, miközben Kanye West megpróbálta megrohamozni a színpadot. De aztán valahogy belassultak a munkálatok, és a Paul Epworth producerrel, valamint Pharrell Williamsszel megkezdett munka nem találtatott elég jónak. Legközelebb 2016 októberére sikerült kitűzni a megjelenést, de abból sem lett semmi – egészen mostanáig. Beck a csúszást az amerikai elnökválasztással indokolta, egy darabig úgy volt vele, hogy inkább egy cinikusabb hangvételű anyagot ad ki, de végül meggondolta magát.

A Colorst a főleg mainstream sztárokkal dolgozó Greg Kurstin jegyzi producerként, de ő csinált nemrég remek albumot a Foo Fightersnek is. Sajnos Beck csak egy rendkívül steril hangszerelésű poplemezt kapott tőle, aminek kapcsán emlékeinkben felcsillanhat az 1999-es Midnite Vultures, csakhogy az egy sokkal merészebb, izgalmasabb dalgyűjtemény volt. A Colorson kevés az emlékezetes pillanat; inkább középszerű, táncolható funk-diszkó-rock számok vannak rajta. A nyitó, címadó dal béna, pánsípszerű effektje meg a torzított ének épp elég rossz felütés, de van ennél rosszabb is. A Wow című szám egyértelműen az életmű eddigi mélypontja, bármikor felcsendülhetne benne akár egy autotune-os rapbetét, de szerencsére idáig nem fajulnak a dolgok. Ráadásul vannak vállalhatóbb dalok is, mint például a seggrázáshoz ideális No Distraction, a jó kis riffel bíró I’m So Free, a Pink Floyd-os idézeteket tartalmazó Square One vagy a Midnite Vultures hangulatában fogant Up All Night. A baj csak az, hogy ezek is olyan számok, amiket Beck korábban csak kislemez B oldalakra rakott volna: a Colors az év egyik nagy csalódása a Gorillaz és az Arcade Fire idei albuma mellett.

Capitol/Universal, 2017

Neked ajánljuk