„Ez volt az én lázadásom”

Henri Gonzo zenész

A Fran Palermo trópusi ritmusokkal és izgalmas világzenei hatásokkal játszó indie rockja rég­óta a budapesti klubélet egyik legnépszerűbb zenéje. A zenekar frontemberével az új lemezük hatásai és az analóg technika szépségei mellett arról is beszélgettünk, milyen volt Budapesten felnőni egy hangos spanyol-kubai családban.

Magyar Narancs: Érdemes járvány közepén új lemezt kiadni?

Henri Gonzo: Úgy gondoltuk, jobb kiadni, mint elhalasztani szeptemberre, mert most több idejük van az embereknek zenét hallgatni. Nagyon vártuk, hogy legalább a hanganyag megjelenhessen, mert úgy érzem, ide akartunk mindig is eljutni. Azt a sokféle zenei irányt, ami izgatott, ebbe a lemezbe sikerült talán a legjobban összesűríteni.

MN: Hová helyeznéd a Crocodile Juice Bart a Fran Palermo-diszkográfiában?

HG: Ezt és az első lemezünket szeretem a legjobban. A Fran Palermo egy olyan időszakban született, amikor elszabadultam az iskolától, a családtól. Sok dalt Londonban írtam, amikor kint voltam egy évig utcazenélni. A második lemez születésekor útkeresésben voltam, épp egy magán­életi továbblépés kötött le, emiatt kevésbé tudtam a lemezre koncentrálni. Jó lett az is, de a második felét még hagyhattuk volna érni.

A Razzle Dazzle egyébként is egy szorongósabb projekt volt, mert akkor vettem fel először otthon a számokat, és ha szerencsém volt, rájöttem a technikai megoldásokra, ha nem, nem. Az­óta bővült a szakmai tudásom, és úgy érzem, a zenénk is jobban összeérett. Az első két lemeznél még nem volt különösebb koncepcióm, csak örültem, ha írtam egy dalt, most viszont listákba rendeztem a szövegeket és csoportosítottam az inspirációkat, hogy kiadjanak egy ívet.

 

Fotó: Gaál Dániel

 

MN: A Crocodile Juice Barnál mi volt a koncepció?

HG: Szerettem volna egyfajta művészlemezt létrehozni. Nem tudom, mennyire sikerült ez, de törekedtem rá, hogy csak az engem megmozgató művészeket használjam inspirációként. Kizártam a mainstream, populáris dolgokat, művészfilmeket néztem a Criterion Collection oldalán. A képzőművészek közül többek közt Jean Cocteau hatott rám, a szövegvilágban Leonard Cohen, irodalomban a dél-amerikai írók, főleg Julio Cortázar stílusa, zenében pedig Juan Wauters, aki olyan, mint egy modern Manu Chao.

MN: Az is sokat hozzátett a lemezhez, hogy részben a Grammy-díjas Liam Watson analóg stúdiójában vettétek fel, ahol Jack White és a fiatal Tame Impala is dolgozott. Szerinted miért vonzza ennyire az analóg technika a digitális világban felnőtt zenészeket?

HG: Mert szép. Sokkal szebb a gyártási folyamat is, és inspiráló, hogy gazdag történelme van az analóg hangzásnak. Az analóg technika sokkal nagyobb szenvedélyt és felkészültséget igényel, és professzionálisabb munkára kényszerít. Élőben, egyszerre rögzítettünk minden hangszert, és ha valamit elrontottunk, azt nem lehetett kivágni és kijavítani, hanem az egészet újra kellett venni. A Toe Rag stúdió egyébként régóta rajta volt a bakancslistámon.

Először akkor kerestem meg Liamet, amikor kint éltem Londonban, és tetszettek is neki a demóim, de az utcazenélésből csak arra volt pénzem, hogy túléljek, arra nem, hogy fel is vegyem, amit szeretnék. Most viszont volt egy kis megtakarított pénzünk, és a HOTS könnyű­ze­nei exportirodától is kaptunk rá támogatást. Lázasan érkeztem Londonba, de amikor másnap reggel beléptem a stúdióba, az úgy felpumpálta bennem az adrenalint, hogy azonnal elfeledkeztem a betegségről. Sokat dobott a lemezen, hogy a készítése közben megvalósult egy álmom.

MN: Említetted a Fran Palermo védjegyének is tekinthető sokszínűséget. Honnan ered ez a trópusi ritmusokból, indie rockból és rengeteg világzenéből merítő hangzásvilág?

HG: Spanyol-kubai családban nőttem fel, ahol csak latin zene szólt, és keresztény iskolában nevelkedtem, ahol csak keresztény rock ment. Gyerekként én is ezeknek a keverékét hallgattam, de egy rövid deszkás, Green Day-es zsákutca után elindultam a saját zenei utamon, amikor kamaszkoromban megszerettem a filmzenéket, és megismertem olyan zenekarokat, mint a Beirut vagy az Arcade Fire. Eleinte főleg ők hatottak rám, aztán visszaengedtem az életembe a latin zenéket is.

A világzenét, főként az afrikai, dél-amerikai és klezmer zenéket mindig is szerettem, és a Fran Palermóban ezek kaptak egy indie rock köntöst, amitől valami más lett belőlük. Sosem szerettem ráállni egy vonalra, és azt mondani, hogy játsszunk pszichedelikus rockot, mert hallgatóként is sokféle stílust szeretek, és a hangulataimban is nagy bungee jumpingok vannak, amit ezzel a keverékkel lehet a legjobban visszaadni. Egy stíluson belül túl sok korlát lenne.

MN: Édesapád azt mondogatta, hogy egy hangszeren kell játszani, de azon mesterien. Ehhez képest hogyan lettél multiinstrumentalista?

HG: Ez volt az én lázadásom. Nem éreztem magamban képességet arra, hogy zeneakadémiára járjak, és megtanuljak virtuózan játszani egy hangszeren, és a szüleim is olyan szigorral közelítettek a komolyzene-tanuláshoz, ami elől igyekeztem elosonni. Egyenes háttal, körömmel gitározni sose motivált, az viszont hatalmas szabadságérzetet adott, ha hangszereket gyűjthettem.

Szerencsére volt hozzájuk érzékem a genetika miatt (Henri édesapja a havannai zeneakadémián tanított zongorát – S. T.), és nagyon elszánt voltam, kamaszként sokat virrasztottam, hogy fejlesszem magam az aktuális hangszeremen. Ez néha nehéz éjszakákat okozott a családomnak, különösen, amikor még nem tudtam tangóharmonikázni, és azt hallgatták egész éjjel. De végül meghozta az eredményét. Most is van itthon vagy 20–25 hangszerem.

MN: Melyek a legérdekesebbek, amiken játszol?

HG: Régebben volt egy oldalventiles trombitám, az elveszett vagy ellopták. A korai anyagainkon néha tangóharmonikáztam, nemrég pedig egy cavaquinhót kaptam ajándékba a barátnőmtől. Ez egy pici, gitárszerű hangszer, főként a szambában használják, és az új lemezünkön is hallható.

MN: Említetted, hogy spanyol-kubai származású a családod. Hogyan kerültetek Magyarországra?

HG: A kommunizmus alatt volt egy nyitás a két ország között, és a nagypapám, aki spanyol-kubai, Magyarországra jött egyetemre, és itt találkozott a magyar nagymamámmal. Később visszaköltöztek Kubába, és az anyukám ott ismerte meg az apukámat, majd a szüleim némi utazgatás után Magyarországra költöztek a rendszerváltás után, és én már itt nőttem fel, Budapesten.

MN: Pár éve portréfilmet forgatott rólad az Index, amiben azt mondtad, hogy nagyon mélyről jössz, „és akik mélyről jönnek, azok mélytengeri halak: kicsit mások, kicsit szörnyek. Talán nem is illenek a felszínre”. Ez mit takar pontosan?

HG: Mondjuk úgy, hogy szegényesen éltünk, nehéz gyerekkorunk volt. Budapest egyik elhagyatottabb kerületében nőttünk fel, ahol nem nagyon lehetett mást csinálni, csak focizni. Sokféle játék kimaradt az életünkből, mert nem volt rá pénzünk. Kamaszkoromig focista akartam lenni, de aztán elkezdtek érdekelni a hangszerek.

A zenélés pedig jó lehetőséget adott, hogy amint lehet, katapultáljak otthonról, és a saját élete­met kezdjem építeni. Másrészt arra is utaltam ezzel a mondattal, hogy mint a családunk, úgy a zenekar is egy kicsit nehezen megközelíthető. A Fran Palermóért is mélyebbre kell ásni, mert azok, akik nem keresik a zenéket, csak hallgatják, ami szembejön velük, nem feltétlenül találnak ránk.

MN: Fel tudod fejteni, hogy mit adott Kuba és mit Magyarország a személyiségedhez?

HG: Nem magyar családban felnőni Budapesten még pár évtizeddel ezelőtt is adott egy outsider-érzést, amit egyébként szerettem. Ettől az ember kicsit különlegesnek érezheti magát. Az otthoni latin és az iskolai, néha kelet-, néha nyugat-európai világ keveredése biztos hatott a gondolkodásmódomra, és arra is, hogy könnyen tudok váltani eltérő hangulatok között. A latinoké a magyarnál hangosabb, indulatosabb, de vidámabb életforma, a magyar kultúrában viszont nagyon szeretem a melankóliát. A melankólia hitelesebb műfaj a magyar zenében, mint a bulislágerek: azokból általában hiányzik valami. Amivel semmi baj nincs, mert az angol rockkultúra is hasonló.

(Interjúnk eredetileg a Magyar Narancs 2020. május 28-i számában jelent meg, most újraközöljük online is.)