Zene

Élő lengyel népzenéről igen-igen ritkán hallottam az utóbbi évtizedekben. Ha mazurka vagy polonéz kellett, Chopin került elő rendületlenül, s a world music mozgalom szárnyán is inkább csak az olyan kuriózumok emelkedtek ki, mint a Sebő-dalokat feldolgozó Brathanki, a dubmágus Adrian Sherwooddal kooperáló Trebunie-Tutki, a Nigel Kennedyvel súlyosbított Kroke kortárs klezmerlemeze vagy a kelet-európai cigányzenékre fokuszáló Dikanda. Azt hiszem, az utóbbi évtizedekben az élő lengyel népzene éppolyan durván marginalizálódott, mint hazánkban. Így aztán több mint öröm: már-már szenzáció egy olyan társaság felbukkanása, mint az archaikus-tradicionális lengyel népzenét újraértelmező Kapela Ze Wsi Warszawa. És hogy ez a szenzáció az élmények frontján is keményen helytáll, azt mi sem tanúsítja feltűnőbben, mint hogy ez a - mostanáig gyakorlatilag teljesen ismeretlen - varsói falusi zenekar nyerte el idén a BBC3 világzenei díját a "friss hús" kategóriában.

n Batata y su Rumba Palenquera: Radio Bakongo Kolumbia északi, karib-tengeri partvidékén fekszik Barranquilla városa. Az ifjú García Márquez járta itt a kávéházakat, amelyek egyikében a hatvanas évek elején hajnaltól estig egy bizonyos Paulino Salgado Valdez nevű, már nem túl fiatal kávésfiú dolgozott, aki karnevál idején utcai dobosként bűvölte a sokadalmat, amíg föl nem fedezte Toto la Momposina.

Már az ókorban megmondták, az idő nem létezik önmagában, önmaga által, csak az észlelhető tárgyakon keresztül. Mégis hosszú időbe (mi másba?) telt, míg maga Kronosz vált észlelhető, sőt kézzelfogható tárggyá, hogy pontosak legyünk, órává. Noha az első mechanikus szerkezeteket már a tizennegyedik században elkészítették - innen a toronyóra lánccal kifejezés -, a ma is komolyan vehető órák karrierje csak a tizenhetedik században, az inga és a hajszálrugó felfedezése után kezdődött, miközben méretük is egyre zsugorodott: a templomtornyokból az asztalokra, komódokra, sőt a zsebekbe vándorolt.

Kína ősi kultúrhéroszainak egyike, Fu Hszi ajándékozta meg a "Közép Birodalmát" nemcsak a halász- és madarászhálóval, a házasság intézményével, hanem az írással is. Neki tulajdonítják a jang és jin vonalszimbólumokból álló ábrák feltalálását. Az egyszerűség kedvéért a jangot gondolatjelnek, a jint két kötőjelnek (közte szünet) képzelje el az olvasó. Két vonal kombinációja négy, háromé nyolc, haté hatvannégy vonalábrát eredményez. Ez így önmagában színtiszta matematika volna, az is, csakhogy Fu Hszi a működő természet ellentétpárjait (aktív-passzív, világos-sötét, erős-gyönge, férfi-nő stb.) képzelte bele a vonalkombinációkba:

n 1907, 1938. Ez a két évszám határolja Dsida Jenő életét. Közismert, milyen események zajlottak le e három évtizedben: az első világháború, a forradalmak, a Monarchia széthullása, ínség minden tekintetben, a trianoni békeparancs, országrészek elcsatolása, az utódállami uralom kezdete. A magyar irodalomban: a Nyugat változó korszakai, Ady forradalma, a polgári irodalmi ízlés kiteljesedése, Kassák egyszemélyes avantgárdja, az Ady-revízió (ennek erdélyi hajtása Makkai Sándor könyve, a Magyar fa sorsa), József Attila egyetemes költészete, a népiesség kibontakozása.

A kísérleti emlékezetkutatást gyakran éri az a vád, hogy semmi olyat nem mond egyik legfontosabb képességünkről, amit a filozófusok már több száz éve le ne írtak volna. Ez a kellemetlen vélemény többnyire önmarcangoló pszichológusoktól vagy olyan laikusoktól származik, akik csak felszínes, rosszul megírt ismeretterjesztő könyvekből tájékozódtak a kísérleti pszichológia eredményeiről. Könyvtáruk újabb művel gyarapodott, Draaisma könyve a "kvázi"-tudományos művek klasszikus példája.

A szanalmas.hu-n olvastam: "...nem is tudom, hogy lehet-e ma már olyat festeni, amit mongyuk még a maga idejében ki fognak állítani jól, vagy ami 100 év múltán is a hején áll majd. Kicsit bele vagyok kavarodva a mai művészetekbe, meg aztán ma már mindenkihez eljuthat minden. Majd egyszercsak elfogy a művészet, biztos." Egyszer tényleg el fog fogyni, ma azonban van még, rengeteg, sőt, talán fölösen is. A szanalmas.hu aggódó posztolója mindenesetre rendkívül rokonszenvesen bizonytalankodik, kis erőszakkal poszthegeliánusnak is mondható, érzékeny katasztrófasejtelmet sugallva bóklászik a művészet szerinte már most pusztuló őserdejében. Még elképzelni is vicces lenne a látványt, amint odakötözi magát Roskó Gábor festőbotjához, s tutajra száll az utolsó táblaképpel.

Régóta tudjuk, de mióta Quentin Tarantino előhozakodott Kill Bill című, extrákkal terhelt prospektusával, talán már törvényerőre is emelkedett, hogy mi mindent köszönhet a világ filmművészete (és az általános műveltség, továbbá a Hortobágyi-ugrócsoport) a távol-keleti (szűkebben hongkongi) akciós árunak. Nagyon sokat. Úgyszólván mindent.

Karcsú, tejszínű, széltében téglalap alakú kis kötet. Nemes Nagy Ágnes tizenhét verse, tizenhét mozdulatlan egyiptomi ikon, fákról, kertvárosról, folyamágyról: a tárgyak örömhíréről. A versekkel szemközt, jobbkézt, Paál Zsuzsanna leheletfinom szürke rajzai, ködös, hópelyhet idéző látomásai. A versek és a rajzok közt halovány hártyapapír.

Paul Virilio egyike azoknak a posztmodern gondolkodóknak, akiknek a megítélése az "ihletett próféta" és az "eszement futóbolond" minősítések között ingadozik. Mint minden olyan szerzőnél, akinek határozott mondanivalója van a világról, az ő esetében sem létezik középút. Mostanában két könyve is megjelent magyarul, így most már a hazai érdeklődők számára is könnyebbé válhat a döntés.

Semmi kétségem afelől, hogy számtalanokat elrettent majd a Bárka Színházban látható Teomachia megtekintésétől az a sok bonyolult és magvas magyarázat, amellyel pedig tudós kollégáim épp az előadás megtekintésére biztatnák a színházrajongókat. Én azt mondom: nem könnyű előadás, jobb megadni magunkat neki mindjárt az első percben.

Vagy: Budapest, a pokol? Ja, az is lehet, különösen a tekintetben, hogy aki dudás akar lenni, hova kell annak menni. Azaz utazni. Milyen szerencsések is vagyunk mi, pestiek, egy villamosjegy áráért úgyszólván ölünkbe hullana az önismeret, ha tudnánk erről a lehetőségről. Sebaj, majd eztán. Nem így Mitch. ' Kaliforniából érkezik, hogy átessen pokoli (paradicsomi, máig nem tudom eldönteni) viszonyaink közt ezen a húszévesforma legények számára kötelezőnek tűnő fejlődéstörténeten. Kell-e mondani, nem is kimondottan önszántából jön. Apjával, a családi sebektől űzve vadul asszimilálódni és (elsősorban is mint a legkézenfekvőbbet, a nyelvet) felejteni igyekvő Kulka Jánossal, aki nem csak ebben hasonlít John Lurie-ra a címünkben megidézett műből, csak hát a korkülönbség, ugye. Az életkorbéli meg a történelmi: mindkettő dacára azért a kilencvenhét perces játékidő alatt szembejön párszor Jim Jarmusch, és akkor kezdeni kell vele valamit. Az a jó (akkor jó), ha sikerül kicselezni, az a kevésbé jó (akkor rossz), ha csupán egy "korszerű" göncöt sikerül jöttiben ráhúzni.

Két életmű-válogatást is kihozott az elmúlt hónapokban a Network kiadó, mindkettőt könyvszerű formátumban, hogy a CD-tárolóhelyek fogytán a könyvespolc felé terjeszkedhessen a gyűjtemény. A portrésorozat koncepciójának szemlátomást része a kísérőfüzetek gazdagítása is - hol tényszerű ismeretekkel, hol inkább hangulati elemekkel megrakott, riportszerű életképekkel.

n Fagyöngyszüret Ez a címe annak a... versösszeállításnak? színházi előadásnak? lírai drámának?, amelyet a marosvásárhelyi Ariel Színház és a gyergyószentmiklósi Figura Stúdió Színház hozott vendégjátékra a Tháliába, és igen remélem, hogy nem utoljára.