A Gresham-palota rekonstrukciója építészetkritikai szempontból korántsem egyértelmû téma. Most, hogy befejezõdött az építkezés, érdemes újra számba venni az összetett probléma egy-két fontosabb kérdését. A palota helyreállítása mûemlékvédelmünk jeles eredménye, hiszen az 1903-ban lebontott Nákó-ház (terv: Hild József) helyébe 1904-1906 között felhúzott - a brit Gresham Életbiztosító Társaság székhelyéül szolgáló - épület a magyar fin de siécle építészet egy nemzetközileg is számon tartott alkotása volt mindig is. Quittner Zsigmond és Vágó József építésztervezõk mellett többek között Maróti Géza, Jungfer Gyula, Telcs Ede, Róth Miksa, Thék Endre és Zsolnay Vilmos varázsolták
szecessziós remekké
az amúgy tömegében, alaprajzában és ablakkiosztási szisztémájában is inkább neobarokk jegyeket viselõ épületet. A mûemlékesek általános véleménye szerint a felújított épület tulajdonosa (Gresco Befektetõ és Vagyonkezelõ Rt.) s annak saját építészirodája (Formanyelv Architecture and Urban Planning, felelõs terv.: Kruppa Gábor), illetve a kivitelezõ (CFE Hungary Építõipari Kft.) világszínvonalú rekonstrukciós munkája révén Budapest egyik különösen fontos mûemlékét kaphatta vissza, közel eredeti állapotában. Mindebben persze nagy szerepet játszott az is, hogy az építési engedélyezés a Budapesti Mûemlékvédelmi Hivatal hatáskörébe tartozott.
Az építészetkritika számára fontos a beruházás körüli környezetvédõ, illetve humánökológiai megmozdulások ügye is, hiszen az építészeti tárgyú újságírás jó esetben nem csupán a kulissza értékelésével foglalkozik, de az épített környezetet életre keltõ emberek szempontjaival; az építészet társadalmi beágyazottságával. Arról nem is beszélve, hogy a környezetvédelmi kérdések, illetve a táj- és kertépítészeti megfontolások egy adott beruházás városi szövetbe történõ beillesztésének páratlanul fontos szempontjait vetik fel. Már csak ezért sem lehet bagatellizálni mindazt, ami pár évvel ezelõtt a Roosevelt tér öreg fáinak egy részével történt. Közismert tény, hogy az OTÉK rendelkezésének megfelelõen a szálloda beruházóinak a szobaszámoknak megfelelõen mintegy 180 férõhelyes parkolót kellett kiépíteniök. Ez a Roosevelt tér alatt,
háromszintes mélygarázs
formájában öltött testet végül, a környezetvédõk egybehangzó véleménye szerint eleve messze 50 százalék alatti kihasználhatóság reményében, hiszen a Four Seasons hotellánc tagjaként felújított luxusszálloda lakóinak nagy többsége repülõvel érkezik, s bérautóval mozog a városban. A parkoló megépítése tehát nem volt túl indokolt, különösen, ha figyelembe vesszük, hogy az V. kerületben az elõírt parkolóhelyek 1999 óta immár pénzben megválthatók. A Védegylet és a Levegõ Munkacsoport tagjai persze nem egyszerûen az indokolatlan garázsépítés miatt láncolták magukat a Roosevelt tér fáihoz. Akciójuk nem csupán arról az alig két tucat fáról szólt akkoriban, melyek kivágásra vagy kis reménnyel kecsegtetõ átültetésre ítéltettek. Egy olyan látványosabb civil fellépésre tettek kísérletet Lányi Andrásék, mely a nyilvánosság mediatizált terében új típusú aktivizmussal próbált ellenállni annak a szemléletnek, amelyik fontosabbnak ítélte a luxuslakosztályok panorámaigényeit az amúgy is katasztrofális pollúciós mutatókkal büszkélkedõ fõváros néhány életet adó fájának sorsánál.
Jelen szempontjaink közt említhetnõk még az ingatlan privatizációja körüli ellentmondásokat. Ám Medgyessy Péter - az átlagkeresetekhez mérten persze dühítõen - magas közvetítõi sikerdíja csak egy lobbitörvénnyel nem rendelkezõ országban kavarhat olyan politikai vihart, mint aminõvel a 2002-es választásokkor volt dolga a pesti embernek. Különben is, ha ma valaki beoson a Gresham fõbejáratán, a köszönetnyilvánítás márványtábláján a miniszterelnök neve mellett Orbán Viktorét is felleli; rejtett politikai konszenzus jele ez.
Mindent összevetve a kevésbé tehetõs fõvárosi járókelõt valami nyugtalanítja a Greshammel s általában megújuló Budapestünkkel kapcsolatban. Egyre többen vagyunk, akik kezdjük kispénzû turistának érezni magunkat városunkban. Egyre több az olyan, újonnan épült vagy felújított épület, amelyik fennhéjázón, dacosan vagy akár épp decensen, de elzárkózik a városi köztértõl. A Gresco pr-anyagai ugyan rendre hangsúlyozzák, hogy a Gresham
méregdrága üzletekkel
rakott földszinti passzázsa nyilvános, ám az jelenleg csak a fõbejárat felõl közelíthetõ meg, így érdemi gyalogosátáramlással nem lehet számolni. Akkor meg ott ette a fene az egészet, s a Gresham is csak egy kiváltságosoktól látogatott városelem marad, mint a legtöbb luxusszálló, sikkétterem és elit irodaház. Hol van már az egykori Gresham étterem és népe például, melyre még évtizedes távlatból is szívesen emlékeznek vissza a fõvárosi egyetemisták vagy kis pénztárcájú értelmiségi és nyugdíjas sorstársaik. A maguk fajtájának - vagyis a városlakók egy igen jelentõs részének - maradt a bamba kirakatböngészés, a sóvárgó ácsorgás s a szemlesütött tovaosonás? A Gresham eredetileg is luxuscélokat szolgált, háború utáni államosítása következtében a szokásos "leválasztott" lakásokkal bérházzá alakították, az évtizedek során azonban teljesen lepusztult, mint oly sok fõvárosi társa. Nem kérdés, méltó felújításra szorult, s ezt a megfelelõ cégek végezték el. A 21. század elején azonban a városi nyilvánosságot a múlt század elsõ feléhez képest már érdemben másként kezelõ, a különféle társadalmi rétegeket nem hermetikusan elválasztó szemlélet volna üdvözítõbb az efféle rekonstrukciók esetében is, már ha ez érdekel még egyáltalán valakit Magyarországon.
Szentpéteri Márton
