A felsoroltakon kívül akad még itt bónuszbemutatkozás ohne öntömjén (doktori fokozat, iskolák, ösztöndíjak), amelyben említ egy Prozac-terápiát, valamint az íróval kapcsolatos téveszméket, meg néhány netes elmélkedést (hogy a mûfaj is reflektáljon magára), turnédátumokat és elérhetõségeket. Bár Bogosian a mûvei alapján kegyetlennek tûnik, mégis barátságos ember. Ezt onnan tudom, hogy írtam neki, és válaszolt. Aztán lehet, hogy ezeket a világirodalmi maileket úgy teszem majd el, mint más a hetvenes években a szignált színészképeket a csíkos spirálfüzetébe.
- sisso -
HHHHH
könyv
Dennis Lehane Titokzatos folyó címû, 2001-ben keletkezett, magyarul most másodszor megjelent bûnregénye az úgynevezett pszichothriller alfajába esik.
A fabula egyszerû, ám ez elõnyére szolgál. Három kis srác játszik Boston egyik utcájában 1975-ben, megáll mellettük egy autó: Dave-et elviszik, a másik kettõ, Jim és Sean ott marad. Dave négy nap múlva kerül elõ, és kiderül, pedofil álrendõrök rabolták el. A huszonöt évvel késõbbi folytatásban aztán ismét keresztezik egymást a három utcagyerek-testõr útjai, Sean rendõr lett, aki a bûnözéstõl visszavonult Jim lányának meggyilkolása ügyében nyomoz. A gyanú egyre inkább Dave-re terelõdik. Ebbõl a jól kifundált alaphelyzetbõl Lehane kihozza, ami tõle telik. Tisztán technikailag, a megírás manuális szintjén nem is sokat hibázik. Rendkívül feszes cselekményvezetés, az amerikai irodalomban szinte kötelezõen remek dialógusok, olykor igen szellemes hasonlatok, leírások, plasztikus miliõrajz, a nyomozás technikai-jogi részeinek fölényes ismerete - vagyis vérbeli profi munkáról van szó. Ám amikor a szerzõ mélyebbre akar hatolni, többnyire túl expreszszionista a nyelv (Pék Zoltán nagyszerû fordítása), a metaforák, szimbólumok keresettek és kínosan közhelyesek, a pszichológia pedig tankönyvszagú. A szerelem ábrázolása szinte mindig csöpögõs, a tökös gengszterromantika megfekszi a gyomrunkat. A könyv morálja pedig fölöttébb kétes. Éppen a mélység hiányzik ebbõl a roppant mélynek tervezett regénybõl, az emberi élet folyója pedig egészen másként titokzatos, mint azt Lehane Móricka képzeli. De ebben a kánikulában érvényes olvasmány.
- banza -
Agave könyvek, 2004, 353 oldal, 1980 Ft
HHH és fél
lemez
Lisa Gerrard, Patrick Cassidy: Immortal Memory Hat évvel legutóbbi sorlemeze (Duality - lásd: Magyar Narancs, 1998. április 30.) és jó néhány filmzene után 2004 elején jelentette meg új albumát az egykori Dead Can Dance (DCD) hölgy tagja. Társa ezúttal a hazájában igen népszerû komponista, az ír Patrick Cassidy volt, akivel Los Angelesben ismerkedett meg: Lisa akkortájt a Gladiátor címû Ridley Scott-film zenéjén dolgozott.
Éteri, mágikus, idõtlen - ezek a leggyakoribb jelzõk a Lisa Gerrard-lemezek értékelésekor, s e minõsítések minden további nélkül ráaggathatók erre a munkára is. Az Immortal Memory világát - ellentétben a Duality inkább keleties hangzásával - kelta és középkori dallamok határozzák meg, ami nyilván nem független a zenekutatóként is elismert Cassidy jelenlététõl. (A nyitányt például, amelyet egy régi ír költemény ihletett, Lisa gael nyelven énekli.) A párosra azonban, sajnos, a jelek szerint leginkább saját filmzeneírói munkásságuk hatott. Szélesen hömpölygõ, elnyújtott szintihangok és vonósok, Lisa hosszan kitartott énekhangja - a Gladiátorhoz, A bennfenteshez vagy a Whaleriderhez hasonlóan itt is ezek uralják a tíz szám legtöbbjét. Ez az énekhang gyönyörû és összetéveszthetetlen; de a DCD vagy Lisa korábbi két szólóalbuma ennél többrõl szólt. A mostani lemezen igazából egyszer, a zárórészben (Psallit in Aure Dei) érezhetõ, hogy egy nem mindennapi elõadót hallunk: a templomi orgona és Lisa "kettõse" olyan sûrû atmoszférát teremt, amely éppúgy letaglóz, mint akármelyik opus a nagy DCD-idõkbõl.
B. I.
4AD Records, 2004
HHHH
könyv
Szociális plasztika címmel gyûjtötte egybe Joseph Beuysról írt tanulmányait Rainer Rappmann, Peter Schata és Volker Harlan. Már a cím mutatja, hogy elsõdlegesen nem a huszadik század második felének egyik legjelentõsebb és legnagyobb hatású alkotójáról szólnak, hanem a mûvészetet kiterjesztett értelemben használó, akár politikai szerepet is vállaló társadalomkritikusról, aki a bírálat mellett alternatívát is kínál a cselekvésre. Akinek meggyõzõdése, hogy "a mûvészet az egyetlen evolúciós erõ", így tehát "a viszonyok csak az ember kreativitásából merítve tudnak megváltozni".
Szobrászként természetesen saját mûvészeti ágának mûszavait használta metaforaként az általa elképzelt társadalmi rend és összetevõinek megnevezésére, ez a szociális plasztika: a társadalmi szobor. Közvetlen, pártok nélkül mûködõ demokráciát akart, amelyben az önigazgatás mellett a népszavazás kapja a legnagyobb hangsúlyt; a népképviseletet szerinte nem a pártfunkcionáriusok meghatározott körének tagjaival, hanem valóban személyes választás alapján kellene ellátni. Ehhez elengedhetetlen a polgárok tájékoztatása, így a Beuys által létrehozott politikai szervezetek elsõdleges feladata ez volt, ugyanúgy, ahogyan õ maga is a saját "posztján", az oktatásban kezdte el reformjait. (Például a düsseldorfi Állami Mûvészeti Akadémia tanáraként e programjának megfelelõen vett fel szobrászosztályába száz-egynéhány, egyébként elutasított felvételizõt.)
Ez a nagy ívû elképzelés valóban utópikusnak tûnhet, de a remény adott: "Amire én képes vagyok, arra elvileg képesek a többiek is. Csak szabályosan rá kell vezetni õket a dolgok ízéreÉ" Az eredeti, német nyelvû kötet még 1976-ban jelent meg. Most - jócskán megkésve - Adamik Lajos fordításában vehetjük kézbe magyarul. A közel egyidejû magyar kiadás - természetesen politikai okokból - lehetetlen volt, de ha még a rendszerváltozás éveiben megjelenik, meggyõzõdésem szerint revelációként hatott volna.
- kabail -
Balassi, 2004, 160 oldal, 2000 Ft
HHHH
lemez
Greyboy: Soul Mosaic A Greyboynak becézett dél-kaliforniai illetõségû dj/producer lassan tíz éve adta ki elsõ lemezét a Ubiquity kiadónál - ez meg éppen a negyedik, rajta végtelenül finom dzsessz-funk-soul-hiphop turmix frappáns feldolgozásokkal és zseniális vokálokkal - utóbbi most elõször! Greyboy a lassú (úgymint downtempo) témák mestere - tanulni lehetne tõle, hogyan kell eszköztelenül, takarékosan érzéki hangulatot teremteni: a jó kis erõteljes hiphopalapokra hogyan kúsznak rá a mintázott fúvósok, majd a vokál - esetleg a skreccs (utóbbi általában D-Styles és Ricci Rucker turntablisták aktív közremûködésével). A számok éppen optimális terjedelmûek - ennek megfelelõen akár 16 is ráfért az amúgy nagyjából ötvenperces lemezre, a további (nem dj) közremûködõk (vokalisták) pedig teljesen rendben vannak: Bart Davenport vagy éppen Sharon Jones hangja ellen senki sem emelhetne kifogást, ahogy Mainflo vagy Bing Ji Ling szövegelésére sem lehet panasz. A számos kiváló item közül kiemelendõ a bluesos See My Eyes, a Stevie Wonder-feldolgozás To Know You Is To Love You (ezúttal Bart Davenport vokáljával), illetve a Got To Be a Love címû vidám, dinamikus darab, melyet a brit Quantic-kompánia és Sharon Jones segedelmével rögzítettek - e szerzemény eredeti és Paul Nice-féle remixváltozatban is fellelhetõ a lemezen. Akárcsak a Genevieve címû kedves mûdarab, melyet a már említett aranykezû Quantic igazított át bónusztrekk gyanánt. A Soul Mosaic mindazonáltal leginkább forró nyári délutánokra javallott, amikor már úgyis mindegy, továbbá bármely más év- és napszakra, amikor még korántsem.
- minek -
Ubiquity/Deep Distribution 2004
HHHH
film
A megtorló Kicsi, ám jelentõs dilemmával állunk szemben: fából vaskarika-e a képregényfilm? Mint legtöbbször, az utolsó szó ebben az esetben is a könyvelõké, de ha egy pillanatra el tudunk tekinteni a gazdaságossági mutatóktól, kedvünkre boncolgathatjuk a kérdést: lehetséges-e a túlélés (mármint színészi értelemben) csápokkal, úszóhártyával, denevérszárnyakkal felszerelkezve, mégpedig egy olyan mûfajban, ami hajlamos véresen komolyan venni magát? Ha úgy tetszik, létezik-e valamilyen másfajta elbírálás, titkos záradék, okkultista szövetség, mely arra kötelez, hogy már csak hazafias megfontolásból vagy méltányossági alapon is becsüljük ezeket a papírról filmbe csöppent kétéltû bádogembereket. Mentõ körülmények híján ugyanis nehéz nem odasózni ennek az egyébként nem túl komplikált bosszútörténetnek, melyben darabosan mozgó statiszták, bágyadt tekintetû színészek, tetovált zenebohócok és hidrogénezett hajú, matrózinges pankrátorok esnek fáradt rutinnal egymásnak, hogy az obligát vérengzések közötti legrövidebb utat követve mihamarabb eljussunk a hõs családjának mintaszerû kiirtásától a rosszak indokolt kegyetlenséggel végrehajtott felnégyeléséig. A megtorló készítõinek nem sikerült ugyan felvenniük a versenyt a videózás hõskorában közkézen forgó Kedvenc halálnemeim címû válogatás összeállítóinak fantáziájával (nem világos például, hogy egy ilyen, Floridában játszódó történetbõl hogyan maradhattak ki a végtagokra utazó óriáskrokodilok), de azért így is akad egy-két hasznos ötlet kezdõ sorozatgyilkosok számára. A fõnök asszony találkozása a gyorsvonattal kétségkívül az ilyen inspiratív pillanatok közé tartozik.
- köves -
Forgalmazza az InterCom
H+fél
lemez
The Ligeti Projekt V Az összkiadás új darabja inkább érdekességeket tartalmaz. Egyrészt Ligeti korai avantgárd korszakának kisebb jelentõségû kuriózumait hallhatjuk (Aventures, Nouvelle Aventures I, II, Artikulation), másrészt az 1956 elõtt keletkezett mûvekbõl is a maradékot, a nem túl jelentõs Csellószonátát, a Musica ricercata bajánra (a tangóharmonika egy változata) készült átiratát és olyan, minden ízében alkalmi darabot, mint a Régi magyar társastáncok. Ligeti egyiket sem vette fel az emigrálása elõtt keletkezett fontos mûvei közé, ami nem csoda, legfeljebb dokumentumértékük miatt élvezhetõk. A csellóra szerzett szonáta elsõ tétele népdalos-siratós-bartókos, semmiben sem haladja meg a kor zenei köznyelvét. Ligeti az 1953-ben írt második tétellel igyekezett újat mondani, ez olyannyira sikerült, hogy a darabot "formalizmus" vádjával be is tiltották annak rendje és módja szerint. A Régi magyar társastáncok (a cirkuszian harsány kisdobkísérettel) remek vicc, nem tudni persze, mi volt az eredeti szándék.
Nem nagyon más a helyzet az ötvenes-hatvanas évek fordulóján írt darabokkal, az Aventures és Nouvelles Aventures, ezek az abszurd zenei komédiák legfeljebb kuriózumként élvezhetõk manapság, noha a maguk korában erõs feltûnést keltettek. Remek, hogy immár rendelkezésünkre állnak Ligeti mûhelyének melléktermékei is. De ez a lemez, melyen persze nagyszerû elõadók dolgoztak, mindenekelõtt a zenetörténészek, a Ligeti-specialisták mindennapi kenyere lehet.
- csonta -
Warner/Teldec, 2004, Összidõ: 67:12
HHHH
könyv
Claudio Meldolesi - Laura Olivi: A rendezõ Brecht / A Berliner Ensemble emlékezete címû kiadvány - figyelem: új szó - könyvselejt. Esetleg selejt könyv. Nemcsak azért, mert már a borítón is durva nyomdahiba van (aztán a belsõ borítón úgyszintén; persze igaz, hogy mind az "emlékezete", mind az "ensemble" ritka, nehéz szó), hanem mert a túlnyomó része olvashatatlan. "Minden szóbeli narráció saját valósággal rendelkezik, ami a vágyak és emlékek komplex áthelyezésébõl származikÉ A színészek visszaemlékezése a hiperbolák irányába tart." Az elsõ mondat magyarul alighanem úgy hangzik, hogy minden megszólalás szubjektív, a másodikat meg nem értem. A könyv feladata eredetileg tán az lenne, hogy a magunkfajta színházi népség meg esetleg az érdeklõdõ kultúrnépség számára megrajzolja a legendás színház - a Berliner Ensemble - és a legendás rendezõ - Brecht - portréját, méghozzá együtt, egymásban, egymásért. Nem mondom, bonyolult, de tán mégsem annyira lehetetlen, mint ez a kiadvány mutatja. A színészinterjúk közt akad néhány - olykor csak néhány passzus -, ami érdekesnek látszik, és föl lehet fogni az értelmét. A könyv fordítóját szemérmesen titokban tartják - megértem: a szöveg alapján sem az eredeti, sem a célnyelvben nem mutatkozik jártasnak, a színházi szaknyelvrõl nem is beszélve. Van viszont "sorozatszerkesztõ", aki nemcsak sorozatszerkesztette, hanem egy társával együtt lektorálta is az opust, és nem vette észre, hogy a lábjegyzetek utalásainál az oldalszám helyett x és y szerepel. Korrektorra végképp nem jutott pénz. És bár a bevezetésben és késõbb is túl sok szó esik a szerzõk módszertanáról, nehezen érthetõ az egész. A kaukázusi krétakör rendezésérõl szóló fejezeten mégis érdemes átverekedni magunkat (ne higgyünk a tartalomjegyzékben szereplõ oldalszámnak, nem ott kezdõdik!). Hamis látszat keletkezett: mintha megjelent volna egy hiánypótló színházi szakkönyv, aztán mégse.
- ki -
Kijárat Kiadó, 2003, 281 oldal, 2000 Ft
nincsen csillag
