Az 1986-ban csekély számú taggal alakult és akkoriban illegalitásban működött Boszorkány Szövetség a Vörös Rébék Stúdióval, a seprűs ezoterikus lények legfőbb magyar gyűjtőszervezetével együtt 1992-ben hivatalosan is bejelentette a Magyar Boszorkány Szövetséget mint egyházat, és azóta legálisan mágiáznak Abafi Cézár varázsló és boszorkányfőpap (képünkön) vezetése alatt. Immár a webmesterüknek köszönhetően a neten is. Így legalább mi magunk is jót játszhatunk az íróasztalunknál ülve. Például megtudhatjuk a fórumon, létezik-e fekete mágia fehér nélkül, távbeszerezhetünk ezüst pentagramot kilencezerér' a boszorkányellátóban, felhívhatjuk a segélyvonalat, ha szerelmi tébolyra szeretnénk ambuláns megoldást, vaskos percdíjakért telefonos gyorstalpalón kiképezhetjük magunkat viaszöntésből, vagy, nem utolsósorban, depressziós barátnőnk születésnapjára kirendelhetjük az auratisztítót. Hogy mi tartja lázban manapság a bosziszövetséget? Hát, hogy legyen-e wicca- (kelta boszorkány) frakció. Többek között erre is lehet szavazni, de kipróbáltam, nem elég ráolvasni a szavazógombra vagy szemmel verni a billentyűzetet.
- sisso -
HHH +1 a lelkem üdvéért
könyv
Edith Templeton: Gordon A feminizmus mai magyar hadműveletei idején visszatetszést kelthet ez az eredetileg 1966-ban, Louise Walbrook álnéven megjelent regény. Témája ugyanis - látszólag! - egy nő teljes szexuális alávetettsége, és az eredetihez minden értelemben jogtalanul hozzátoldott ostoba kiadói alcím csak megerősítheti ezt: Egy pszichiáter szexuális rabságában. Pedig a roppant fegyelemmel, Jane Austen-i ízléssel, az úgynevezett csúnya szavakat messze elkerülve megírt regény éppenséggel a fordítottjaként is értelmezhető: egy pszichiáter egy nő rabságában. De ez is félrevezető, az erotikus megszállottság ugyanis kölcsönös, Gordon, a lélekgyógyász legalább annyira rabja Louisának, mint a hölgy neki. És ő is rabszolga: "Neked vadállat vagyok az ágyban, neki impotens", mondja egy barátnőjéről.
Így szinte végzetszerű, hogy Gordon öngyilkos lesz, miután szakított Louisával. Beteljesítette feladatát, felszabadította és megoldotta a nő apakomplexusát ("az apa, aki büntet és megvéd"), és ezután le kell lépnie a színről, ekként viszonyuk pszichoanalitikus kezelésként is felfogható. Erotikus rabszolgaság?! Más a neve: szerelem, ráadásul első látásra. Vagyis teljes, feltétlen egyesülés egy másik emberrel, melynek persze a test a temploma. Gordon halála után Louisa teste értelmetlen hurcolójaként tengeti életét, mígnem nyolc év után találkozik dr. Crombie-val, Gordon egykori kollégájával, aki beléhatol, és ezzel ismét megadja a "szegény kicsi lánynak" az elvesztett apát.
- banza -
Ulpius-ház, 2004, 287 oldal, 2480 Ft
HHHHH
lemez
Mono: Walking cloud and deep red sky, Flag fluttered and the sun shined A Mono neve - legalábbis a tavalyi budapesti koncertjük óta - Magyarországon sem cseng teljesen ismeretlenül. A japán kvartett zenéje viszonylag könnyen beskatulyázható az instrumentális poszt-rock kategóriába, leginkább a Mogwai és az Explosions In The Sky házasságából született szerelemgyerekként. Az együttest John Zorn fedezte fel, és 2001-ben a saját kiadójánál, a Tzadiknál jelentette meg a debütáló Under the Pipal Tree albumot, míg az idei lemeznek Steve Albini a producere, aki gyakorlatilag mindenkivel dolgozott már, aki számít.
Tisztábban és egyszerűbben talán nem is lehet megragadni a legkülönbözőbb hangulatokat annál, ahogyan ez a társaság teszi. A lemezt indító 16.12-ben máris öszszesűrűsödik a Mono-kompozíciók lényege. Tengermorajlás, valahonnan a távolból furcsa harmonika- és hegedűfoszlányok, diszkrét akusztikus gitárok - majd a lassú kibontakozás a tétel közepére sodró lendületű, monumentális témává fejlődik, hogy aztán egy minden zajtól megtisztított lebegésben nyerjen megnyugvást a tizenegyedik perc végére. Az immár komplett vonósszekcióval kiegészülő négyes a japán noise-rock (Boredoms, Zeni Geva) hagyományait illeszti egy hol melankolikus, hol felkavaró, hol harmonikus keretbe. Kedvük szerint méláznak a gitárokon (2 candles, 1 wish), de kellő odaadással vetik magukat a sűrűbb részekbe is (Lost snow): a Miles Davis-rajongó Yasunori Takada körmönfont középtempós ütemei, valamint Yoda és Takaakira "Taka" Goto riffjei a maguk forradalmi egyszerűségével ragadnak el, nem beszélve Tamaki (a banda lánytagja) öblös basszushangjairól.
A Mono legfigyelemreméltóbb erénye a mértéktartás: nincsenek felesleges hangok, öncélú túlzások, a zajszint sem lépi át a tűréshatárt. Mégis minden pillanatban történik valami, amitől az emberben azon nyomban kialakul a Mono-mánia.
- kisstibor -
Human Highway Records/RykoDisc, 2004
HHHHH
film
Függőség Nem szép dolog Jézusra kenni az egészet, bár tagadhatatlan, hogy az ötlet remek, fájlalhatjuk is, hogy az ilyen kedves pofátlanságokra csak utólag tellett a neves szakembergárdától, éppen amikor azt kellett magyarázniuk, miért hasalt el a pénztáraknál a Függőség. Mivel a Megváltó és Ashley Judd percre pontosan egyszerre debütáltak az amerikai mozikban, az indok a Vatikán egyetértésével érkezett: ja kérem, Jézussal (és a felhajtásért felelős Mel Gibsonnal) versenyezni, ugyebár?! A duma jó, a krimi persze - Jézus ide vagy oda - pocsék. Kár érte, komolyan, mert a fókák és Ashley Judd, ha más-más szempontok szerint is, de egyaránt fotogén teremtmények (utóbbi például jobban mutat kisestélyiben, előbbin viszont jobban áll a bajusz), filmünk ráadásul kellő alkalmat biztosít mindkét tábor rajongóinak, hogy kedvükre legeltethessék kedvenceiken a szemüket. Aztán kár még a pazarlásért is, mert ezek az arcok - a már méltatott Juddon kívül a mindig megbízható Samuel Jackson és a pedáns Andy Garcia - ugyanúgy jól mutattak volna egy épkézláb történetben, mint ebben a sorozatgyilkossággal tarkított bornírtságban. Hogy baromságról van szó, nem lehet kérdéses, bizonyításképpen akár végig is mehetnénk a minden alkalommal elkövetett hülyeségek és az ismert helyekről összehordott lopott holmik lajstromán, de nem tesszük, van nekünk elég bajunk enélkül is, különben is nyugodtan rábízhatjuk magunkat a jó nevű Philip Kaufmanra: alapos mesterről van szó, akinek eddig még - Kunderától Sade márkiig - mindennel és mindenkivel sikerült elbánnia.
- köves -
Forgalmazza az SPI
HH és fél
lemez
KAVA: The Empty Hall Sessions Kava egy kedves fiatal osztrák zenebolond, finom, puha zenékben utazik, tehetségesen mintázgat, szerzeményei szép szervesen simulnak egymáshoz. Nevezett Kava egyedül alkot, kísérő zenészek nélkül, új lemezét meghallgatva mégis az az érzésünk támad, hogy egy komplett zenekar húzza fülünkbe a nótát - "egy diszkóklubban dzsesszrock-funky szól", hogy Bródy János (Koncs Zsuzsa révén) mára klasszicizálódott mondását idézzük, mely jelen esetben pontosan és egzaktul írja le a tényvalóságot. Mert ahogy jönnek egymás után a számok, úgy válik mind nyilvánvalóbbá az ifjú alkotó hetvenes évek fixációja - a papa lemezgyűjteményében ott figyelhetett a 20 Jazzfunk Greats sorozat számos darabja (most ne tessenek a Throbbing Gristle-re gondolni, vagy csak egy kicsit), továbbá a diszkó és a new wave korának alaplemezei. Nagyjából ezen összetevők egészséges arányú vegyítése révén könnyedén megkaphatjuk a The Empty Hall Sessions receptjét: precíz, táncolható alapokon finom hangkollázsok úsznak, meg némi absztrakt elektronika, s ehhez jön még Anng énekesnő kissé melankolikus, ébren álmodozásra csábító vokálja.
Az ihletett dalok közül a Blueman és a You (Light My Cigarettes) soulos ballada, a Stay virtuális duett (a vokalista lánnyal kötekszik egy agresszív hangminta), a Nologic futurista boogie, a The Gambler feszes ritmusú klubzene, míg a Say No tökéletes new wave diszkó. A lemez maradéka is korrekt - tulajdonképpen nincs is semmi baj vele: gusztusos, jó ízléssel összepakolt, ám nem túl átütő darab, viszont szódával elmegy.
- minek -
Fabrique/Deeep Distribution 2004
HHH és fél
könyv
Papp Tibor Vendégszövegek (n) cím alatt gyűjtötte össze 1957 és 2002 között született verseit és vizuális költeményeit egy impozáns küllemű és terjedelmű kötetbe egybefogva közel ötven év alkotásait: tizenhat megjelent könyvéből kilencnek a teljes (és néhol bővített) anyagát, valamint újabb, önálló kötetben meg nem jelent munkákat.
A versek, képversek, generált költemények mellett szereplő hangverspartitúrák és performansz-forgatókönyvek sejtetik, hogy egy könyvben lehetetlen a szerző teljes életművét bemutatni: itt legfeljebb dokumentálni lehetne a hangvers-bemutatókat, performanszokat, vetített képes előadásokat.
Papp Tibor költészete ugyanis expanzív módon bontakozott ki a Nagy László-i, Juhász Ferenc-i, de leginkább Kormos István-i hagyományra építő, népi-szürreális lírából (ily módon jellemző első, 1964-es könyvének címe is: Sánta vasárnap) az avantgardista ihletettségű vendégszövegeknek nevezett parafrázis- és fordításverseken, a vizuális elemeket egyre gyakrabban használó szabadverseken keresztül a képversekig, a hangköltészetig, az (irodalmi) performanszig. És még tovább: Papp számára az irodalom totális tevékenység, s vallja, hogy minden munkáját mint költő alkotja meg, még ha egy adott műben semmiféle nyelvi elemet sem fedezhetünk is fel. Ugyanígy költői feladat a kombinatorikus költemények létrehozásához használt versgenerátorok programozása is: a Disztichon alfa és a Hinta-palinta az egyébként messze nem avantgardista tradícióra épülő versalkotó eljárások tökéletesítését jelenti a számítógép segítségével. Mivel ezek elsődlegesen nem könyvalapú művek, hanem adathordozóra (flopira és CD-re) írt programok, a könyvben csak egy-egy válogatás szerepelhet a versgenerátorok működésének terméséből, azok "szöveghordalékából".
A (fentebb jelzett) szükségszerű hiányosságok ellenére e könyv segítségével mégis közel átfogó képet alkothatunk a szerző eddigi, nem kellőképp méltányolt munkásságáról, pályájának alakulásáról.
- kabail -
Ister, 2003, 768 oldal, 3300 Ft
HHHH
lemez
Richard Wagner: Trisztán és Izolda című háromfelvonásos, 1857-59 között keletkezett operája sokak szerint a 19. század legnagyobb zeneműve a Beethoven utáni korszakban. A szerző a darab első ütemeiben leteszi a garast: a később agyonelemzett Trisztán-akkord a hangnemnélküliség felé tett első nagy lépés a zenetörténetben, melyet aztán a Schönberg-iskola fog abszolutizálni. A dalmű előadása minden karmester és énekes számára a lehető legnagyobb kihívás (Bécsben 1863-ban 77 próba után bedobták a törülközőt, a bemutató elmaradt), itt nincs mese, bele kell szakadni, ha valaki komolyan veszi hivatását.
Több, etalonnak számító Trisztán-felvételünk van (legkivált Wilhelm Furtwängler, Carlos Kleiber vezényletével), az új karmestersztár, Christian Thielemann által dirigált bejátszás azonban csak a középszerűt éri el. A dirigens sokszor felületesen közelíti meg félelmetes anyagát, siet, késik, a csúcspontokat elvéti; a zenekar (a Bécsi Filharmonikusok!) feltehetően nem érti, mit akar irányítója. Meglehetősen összecsapott, elnagyolt hangzéskép keletkezik így, zavaros szólamvezetéssel. Deborah Voigt (Izolda) 23 perces tapsot kapott állítólag, nem tudom, miért; alakításából hiányzik a nagyság, ez a hölgy inkább hisztérika, mint a szerelmi halál által sújtott hősnő. Jobb a Trisztánt adó Thomas Moser; különösen a szerelem hálójába hullott, vergődő hős megjelenítésében jeleskedik. Marke király (Robert Holl) elég unalmas, rezignációja fád kézlegyintés, a Budapesten nemrég megcsodált Petra Lang (Brangäne) végig fojtottan, fedett hangon dalol. Néhány szép pillanattól eltekintve nagy csalódás ez a lemez.
- csonta -
Universal/Deutsche Grammophon, 2004
HHH és fél
film
Super Size Me Hiába, Cannes tekintélye nagy, így Michael Moore apoteózisa után egyre kifizetődőbb a televíziós tényfeltárás bulvárosított termékeit forgalmazni. Tanítványainak hálás téma egy nagy, gonosz multi kipécézése, s ezután könnyen összeállítható a nagy összeesküvések, háttéralkuk és barterek által mozgatott newtoni világmechanizmus. Vegyünk egy realisztikusnak tűnő hipotézist (a gyorséttermi kaja egészségtelen), tegyünk egy Frei Tamás-os fogadalmat (egy hónapig csak mcDonald'sos kaján élünk), járjunk szorgosan orvoshoz, gyűjtsünk leleteket, egyéb "háttéranyagot", s kész is van a dokumentarista Big Mac-menü. A valódi problémák - miért eszünk alkalmasint háromszor annyit (s nemcsak a fastfoodból), mint amennyi szükséges, miért nincs az USA-ban az iskolákban kötelező tornaóra stb. - ilyeténképpen el lesznek kenve, de hát kicsire nem adunk. Messzibbre visz, hogy vajon mi lesz a sorsa a hagyományos dokumentumfilmes beszédmódnak. Olybá tűnik, hogy az infotainment korában a néző józan ítélőképességében bízó filmnyelv végképp marginalizálódik, s az aktívfókuszos, a tényeket henyén-tendenciózusan kezelő paradigma veszi át a helyét. Ami az idült profittermelés esetén érthető stratégia. A gond csupán annyi, hogy a magukat amúgy függetlennek mondó filmesek használják a dollárkasszírozáshoz kialakított stíluselemeket. Mert azért az mégsem járja, hogy egy homeshopping reklámfilm eszközeiben és mentalitásában semmiben ne különbözzön a cannes-i győztestől...
- dercsényi -
Forgalmazza a Best Hollywood
HH
