A legnagyobb élő magyar költő új verseskötete a halál jegyében áll; már a címe is vészjósló. Noha kissé (ön)ironikus, hiszen köztudott, hogy a félmondat idézet, mégpedig Kosztolányi Csáth Gézához című nagy siratójából. És nem kell Tandori-filológusnak lenni, hogy az olvasó tudja, egyszer már döntő szerepet játszott ez a szöveg a pályán, az Egy talált tárgy megtisztítása (1973) című, az újabb magyar lírában kopernikuszi fordulatot hozó második kötetében a költő pimasz,
morbid kollázsban
használta fel a versnekrológot: Kosztolányi kissé keresett, olykor túlzottan szenvelgő szövegét egy elsősegély-nyújtási kézikönyvből vett bornírt idézetekkel elegyítette. Hát szabad ezt? - tette fel a kérdést egykor Vas István a versről írt nagyszerű kisesszéjében: A ragasztás diadala. És válasza igenlő volt ("szabad - már akinekÉ"), hiszen világosan látta ő is, hogy Tandori mintegy fityiszt mutatott ezzel a halálnak; a bohóctréfa elsült és védelmet hozott: amíg van merszünk és kurázsink tréfálni vele, a halál (talán!) elkerüli asztalunkat.
Azóta eltelt három évtized, a rendszer összeomlott, alapjaiban változtak meg az irodalom lehetőségei és teljes közege, a literatúra mint kultúrateremtő tényező immár a múlté, a sziporkázó avantgardistából Kossuth-díjas, mindenki által a legnagyobb magyar mesterek közt tisztelt élő klasszikus lett, aki természetesen a legkevésbé sem érzi jól magát ebben a ruhában.
Tandori örök kívülálló, a klasszikusok közt clochard, aki soha nem hajlandó feladni művészete végletes és végzetes személyességét. Ekként ő a legeminensebben alanyi költőnk a szó régi értelmében, olyan alanya művészetének, aki azonnal hangot ad érzéseinek - érje bármi aprócska mozdulat a világból; a "szív örvényei" alkotják tárgyát egész működésének. Tandorinál minden azonnal irodalom lesz, életét, annak leggyűszűnyibb tényeivel együtt oly mértékben publikussá tette, hogy ez az élet nyitott könyv(tár): Tandori köteteinek a végtelenbe tartó sora. A sokat emlegetett termékenység alapvetően esztétikai mozzanat ekkor, a szószátyárság végigvitt formaelv; a költő nem is lehetne terméketlen vagy szűkszavú, mert azzal feladná létezését; ő maga a felegyenesedett, két lábon járó irodalom, akinél nem tudni, mi születik előbb: a tény vagy az erre reflektáló mondat. Etika és esztétika egy - mondta a számtalanszor idézett Ludwig Wittgenstein, vagyis "Witti" Tandori magánlegendáriumában. Ezért oly végzetes számára, ha a valóság nem az ő kénye-kedve szerint viselkedik. A kötetben ennek legpregnánsabb példája a tűzoltókocsi paradigmája. Tandori számtalan versben és utalásban emlékezik meg a 2003-as nyár egyik, számára sorsdöntő eseményéről: a Clark Ádám téren állva egy tűzoltókocsi közeledett felé, a költő úgy döntött, az autó bemegy a körforgalomba, ezért lelépett a járdáról, de a kocsi nem ment be, hanem az Alagútba, vagyis egyenesen Tandori felé tartott. Egy pár centi plusz, és fasírtot csinál belőle a sokmázsás járógép. A költő kommentárja sajátos, a köznapi agy számára nyakatekert, de az ő művészetében az egyetlen lehetséges mégis. Ugyanis nem az rendíti meg, hogy netán tolókocsiban kellene eltöltenie hátralevő napjait, vagy aprócsontként szétkenődve végzi kedves lakása közelében. A döbbenet megint esztétikai természetű. "Amiből eszméletem, nyelvemÉamiből világlátásom, / állítólagos művész-mivoltom, minden jóm s rosszam ekképp / és mindenképp, az, hogy nehezebben élem az életet kezdettől / fogva, az, hogyÉérthető? Mindez abból a képességemből, / áldásomból és átkomból, közömbösen, néha lelkesen viselt / tulajdonomból származik, hogy // a világot, jelenségeivel, / bennük a magam helyzetét, mindazt, miért is érdemes vagy re- / ménytelen tenni, de mégis! / a magam önkénye (szervesség, elrendelés, látásmód) / szerint ítélem meg. / Én mondom meg, hogyan kell élnem (Legföljebb nem megy.)" A művész formálja a valóságot, és ha az nem paríroz, akkor tragédia történhet. Tandorinak most ellenállt a tűzoltókocsi, és ez tölti el nemcsak döbbenettel, de felháborodással ugyancsak. Hiszen akkor létezik valóság! Olyannyira, hogy léte halálos is lehet! Nem lehet csak úgy lelépni a járdáról a művészi önkény nevében, hisz felénk robog az irodalom, és eltipor vadul-gazul.
A két verseskönyv közt eltelt három évtized, és persze ez Tandorit se hagyta nyomtalanul, közben belépett az imaginárius 65. mezőbe a sakktáblán; magyarán betöltötte 65. életévét. De mivel ebbe a mezőbe, lévén nem létező, nem lehet belépni,
csak lelépni lehet
ekként a tábláról, a vicc most zord egy kissé, és a lelépés fatális lehet. A fent idézet alapszöveg éppen a 65. mezőről című vers egy részlete. A Clark Ádám téri lelépés majdnem a valóságos 65. kocka lett, a vég mezője.
Végjáték hát e kötet, hogy a költőknek oly kedves Samuel Beckett híres drámájának címét ezúttal helyesen fordítsuk. Fin de partie, Endgame. "Szervesség", írta a költő a maga művészetéről, és világosan látszik, miről is van szó: a Talált tárgyÉ kötettől e pillanatig feszül az ív. Tandori minden művészi képességével azon van, hogy az új kötetében is sokat idézett Rilke szellemében megadassék neki a saját halál. És ez a nagyszerű játék végül is lelkesítő, és lefolyásában-lefolytatásában van valami derű, Tandori bámulatosan tiszta gyalogvégjátékot játszik a saját halálával. Noha 64 mezőnél több nem adatott neki sem.
Bán Zoltán András
Tiszatáj könyvek, Szeged, 2004, 149 oldal, 2400 Ft
