Zene

Az utóbbi évek legjelentősebb művészeti eseményeinek egyike Frantisek Kupka (1871-1957) és Otto Gutfreund (1889-1927) kiállítása Jan és Meda Mládek gyűjteményéből. Kupka munkái még egyáltalán nem, Gutfreund szobrai pedig utoljára húsz évvel ezelőtt jártak Magyarországon.

"Miért nem jelenik meg a rendszerváltás története a magyar filmben?" - teszi föl a kérdést a szakfolyóirat e havi száma, s alatta érdekes beszélgetést közöl, hogy akkor hogyan is.

Nietzsche egy helyen egyetértően idézi Swiftet, aki szerint az emberek pusztán azért nem hazudnak többet, mert ez roppant fárasztó dolog: egy hazugság miatt húsz másikat kell kitalálni. A saját bőrén tapasztalja ezt meg Horty, Bigas Luna új filmjének hőse. A mozidarab az egyik lehetséges értelmezésben a hazugság erejéről szól, de éppúgy az epika születéséről is. Ha akarom, arról, hogyan keveredik össze a fikció a valósággal - éppen a művészet, vagyis a fikció közbeavatkozása miatt. Ha akarom, az égi és földi szerelemről, amely ugyancsak egy változata költészet és valóság viszonyának. Ha akarom, a film a giccs születését ábrázolja.

Az effajta műsor-összeállítás Budapesten még mindig szokatlan: Kocsis Zoltán csupa múlt századi kompozíciót vezényelt a Nemzeti Filharmonikus Zenekar koncertjén az Olasz Intézet dísztermében január 11-én. A négy műből három a XX. század klasszikusa, legifjabbja is éppen ötvenesztendős, a legfrissebb, az újdonság is (Thomas Adés gyorsan feledhető, felejtendő darabja, amelynek kiválasztását ki tudja, miféle megfontolások indokolták) tíz éve íródott. Keserves szenzáció: a négy műsorszámból három magyarországi bemutató volt - de csak cinikusan mondhatni, hogy e program felfedezés, hiszen Ives, Varése, Cage életműve megkerülhetetlen minden zenész, zenekar, hangverseny- és zenekultúra számára. Szegény Adés pedig dehogy felfedezés, korántsem az.

Mint például a film esetében, ahol is a klasszikus filmnyelvet porrá zúzta a klip és a reklám, és a fogyasztó megszokja, hogy mindent szabad, a művészet meg adaptál - valami ilyesmi zajlik most a dzsesszben.

Ez ama lemez, melyet valószínűleg már mindannyian hallottunk egy kocsmában, egy bárpultnál, a sarokban üldögélve félrészegen, kettesben valakivel vagy egyedül a pohárral. Pedig az alapvetően francia (párizsi) bázisú Gotan Project olyanra vállalkozott, amibe könnyen bele is bukhattak volna: nagyjából tangót játszanak, argentin tangót, és mégsem, hiszen az egészet mintegy beleágyazzák az évezred elejének szórakoztató, szintetikusan is igényes tánczenéibe. Hiphop- és dubalapokat hallunk, néha egy kis downtempo house-t (Triptico), néha meg az eredeti tangóütemeket - tüneményesen eklektikus zene ez, amelyben mégiscsak megtalálja minden alkotórész és hangszer a maga helyét. Az invenciózus szerzőhármasból (Philippe Cohen Solal, Christoph H. Müller, Eduardo Makaroff) az első kettő szorgosan programozgat (a dobalapok jó része persze tőlük származik) s nyomkodja a billentyűket, de mindez fel sem tűnik a hangszeres zenészek által generált elbűvölő hangkulisszában. Különösen a bandoneónon játszó Nini Flores és a hegedűs Line Kruse hallik ki a csapatból: alapvetően ők adják a Gotan Project összetéveszthetetlen hangzását, de ez még mit sem érne a bőgős (Fabrizio Fenoglietto), a zongorista (Gustavo Beytelmann), a gitáros (Makaroff) és persze a tüneményes hangú énekesnő (Christina Villalonga) nélkül. Tíz szám az egész, s köztük számos meglepetés: a Gotan egyaránt feldolgozott Frank Zappát (Chunga´s Revenge - benne Pontyt idéző hegedűszóló és latin rap), tán nem véletlenül Gato Barbierit (Last Tango In Paris) és talán még kevésbé véletlenül Astor Piazzollát - a Vuelvo Al Sur méltó lezárása a lemeznek, és egyben eleven bizonyság arra, hogy a jelenbe átemelt és kreatívan átértelmezett klasszikusokra alkalmanként még a darenbézen ridegtartott fiatalok is képesek táncolni (a kicsit idősebbek persze még inkább). A La Revancha del Tango minden elegáns visszafogottsága ellenére arra ítéltetett, hogy az idők végezetéig nyúzzák a közönség erősen szóródó preferenciái közt egyensúlyozó vendéglátósok. Pedig kár lenne, ha ezt is nyomorulttá játszanák, mint ahogyan az a tán jobb sorsra érdemes Manu Chaóval történt. Éppen ezért arra szeretnék kérni minden kedves pultoslányt és vendéglátós CD-varázslót, hogy néha azért játsszanak nyugodtan Black Sabbath-ot is, annak már úgysem árt, a nevelhetetlen rockerek isznak tovább rendületlenül, a többiek meg legalább megtudják, hogy a zenében mihez képest értendő a szépség.

Ha egy kiadónak "ellenállás" a neve, kívánatos lehet markáns ideológiát tulajdonítani neki, de ezzel most nem jutnánk messzire: a spanyol Resistencia hazánkba (először) érkezett lemezei inkább "csupán" kellemes hallgatnivalók.

Aki a lap megjelenésének napján hanyatt-homlok a Francia Intézetbe rohan, még elcsípheti a kiállítást, aki nem, annak valamelyik komolyabb könyvesboltba kell majd elzarándokolnia. De majdnem mindegy is: ha innen nézzük, a kiállítást fűzték könyvvé, ha onnan, a könyvet szedték szét kiállítássá.

Kamaszkorom nagy élménye volt Füst Milán regénye, A feleségem története, most meg alig tudtam végigrágni magam rajta. Pedig muszáj volt, mert a tatabányai Jászai Mari Színházban Faragó Zsuzsa dramaturg azonos című színpadi adaptációját, Kaposváron pedig Darvasi László Störr kapitány című drámáját játsszák. Most akkor Störr vagy a felesége?

Elolvasva a Konok-albumban foglalt írásokat, nem maradt más nekem, mint a sajnálat: bár a mester művészetébe vetett hitem nem változott, könyve tárgyaként (hőseként?) őt már csak részvéttől párás szemmel láthatom.

Könyvünk főszereplője Szemere Miklós, akiről az a fáma járta, hogy a szerencsejátékok történetének egyetlen győztese, tehát az a férfi, aki pozitívban jött ki az egész életén át szenvedélyesen és elhivatottan űzött lóverseny- és kártyajátékokból.

Mondom, hiába nagyon hízelgő a részedről, hogy ezt mondod - ezt mondom neki -, hiába, szóval nem vagyok szerecsenjátékos. Haha. Ilyen viccesre veszem. Mert azt mondja, ilyen szerecsenjátékost (víg feketét?) ő még nem látott, aki hivatalnok, könyvelő stb. módra... és nem az, hogy egy adott összeget feldob, aztán ha az vész, hát vész, nem, azt mondja ő, te (én) keményen küzdesz a mérleg egyensúlyáért etc. Hát minimum, mondom, csak nem vagyok szerecsnes, szercsernes, szrecsen, mondjuk. Másvalaki meg azt mondja...

Avideo- és DVD-kiadói kurázsinak két jó húzása volt az év végére: az egyik, hogy nem adott ki egyetemes érvényű, télapós akciófilmet, a másik, hogy rehabilitálta David Lynchet mint sci-fi-rendezőt. Az 1983-ban -Frank Herbert azonos című regénye alapján - készült sci-fi saga ugyanis egyedül a Galaktika fanklub szívügye volt nálunk annak idején.

Két díva filmes biográfiájával is megismerkedhettünk a napokban. Egyikük, Karády Katalin magyarnak született és magyar is maradt mindhalálig; legfőként ezért nem tarthat számot nemzetközi ismertségre, alakja nem válhatott az internacionális idolátria tárgyává, ő helyi jelenség, csak a miénk. Provinciális kis vampja provinciális kis történetünknek, ami persze mit sem von le "számunkravaló" nagyságából. És többek közt e periferikusság okán is nehezen elképzelhető egy olyasfajta mű, melynek fő- vagy alcíme a "Karády Katalin és kora" névre hallgathatna. A másik sztár, Marlene Dietrich németnek született, amerikaivá lett, hogy aztán önkéntes száműzetésében Párizsban hajtsa örök álomra világszőke fejét. Alakja sok tekintetben lett szimbolikussá, hangja és teste őrzi a század második felének lenyomatát, ha szabad így mondani. "Marlene Dietrich und ihre Zeit" - nos e képzeletbeli munka megírható, elmondható, lefilmezhető lenne.