A kilencvenes évek második felének a nóvuma a mindenféle elektronikus tánczene volt. A fiatalok erre mozdulnak hétvégenként, rádiók szakosodnak a műfajra, és ma már egy ambiciózus gyerek két lemezjátszót kér a 16. születésnapjára. Az elektronikus tánczenék szerteágazó irányzatainak elemzésére itt most nem vállalkozunk, de a lényeg az, hogy a dzsesszben van egy combos irányzat ezek tanulságainak hasznosítására. Hogy lehessen kötni, néhány nevet is említenénk, akikre érdemes figyelni: Bugge Wesseltopf, Wibutee, Medeski Martin and Wood, St Germain, Nicola Conte vagy Nils Petter Molvaer.
A zene először egyfajta dekonstrukción esik át, elemeire szedik szét, aztán újra összerakják. Mint a legó. Lényeg a textúra, a folyamat, a hangzás képe. A zene úgy tekereg, mint a Spektrumon egy DNS-molekula. Nem a tematikus anyag számít, nincsenek hagyományos értelemben vett szólók, és amit hallunk, nem végleges. A zene nem fejlődik, ha képlettel akarnánk kifejezni, akkor így nézne ki: 1,1,1. Alapanyag a remixre. Nyitott, sávonként értelmezhető, alapeleme a repetíció. Ha van egy PC-d jó hangkártyával és egy megfelelő szoftvered, akár te is megdolgozhatod. A XXI. század népművészete.
Ennek a vonulatnak egyik markáns figurája Erik Truffaz. Kiváló trombitás, gyönyörű soundja van, franciásan elegáns, és otthon van a legkülönbözőbb műfajokban. Olyan, mintha loopokat fújna a tiszta és áttetsző struktúrákra. A gyökerei a coolig nyúlnak vissza, de ez keveredik a dzsesszrock legjobb pillanataival. A Birth of the Cool találkozik a Bitches Brew-val meg a triphoppal, a háttérben Miles Davis vigyorog, és mindez akusztikusan!
Phillippe Garcia, a dobos a lehető legminimálisabb dobszerelésen játszik, Michel Benita bőgője jól előre van keverve, a legmeglepőbb azonban Manu Codija, a gitáros. Érzékeny és finom, néha azonban rettenetesen zúzni kezd. A kvartett neve egyébként "Ladyland", amiről nem tud nem eszünkbe jutni Jimmy Hendrix, és ennek ellenére az anyag elég cool.
Czabán Kolbász
(Blue Note, 2001)
