A Marlene című film nem tör ily magasra. Recenzens úgy orrontja, hogy pusztán jól megcsinált életrajz akart lenni; és valóban: jól megcsinált film lett belőle. Hogy azért egy kicsit mégis magasabbra menjünk, Rec. megemlíti, egyetért az egykor neves, mára porosnak látszó Jean-Paul Sartre vélekedésével, miszerint titokzatos és döntő pillanat az, amikor valakiből hirtelen több lesz, mint pusztán a neve, pontosabban, amikor valakinek a neve emblémává, már-már egy műalkotás címévé válik. Mármost nyilvánvaló, hogy hölgyünk a Kék angyal megcsinálása után lett "Marlene Dietrich", így, idézőjelben. E folyamatot a súlyának megfelelő plaszticitással mutatja be a rendező, Joseph Vilsmaier. Az első film forgatása körül csoportosulnak Marlene élettörténetének kulcsszereplői: a férj, közös gyermeklányuk, aztán Tamara, az orosz származású házibarátnő, aki később a férj szeretőjének bizonyul; Karl, a snájdig hadnagyszerető (ő, mint kiderül, az egyetlen fiktív figura); Josef von Sternberg, a Die blaue Engel rendezője, sőt még az öltöztetőnő is jelentős mellékszerepet kap, dicsérve Vilsmaier és a forgatókönyvíró alaposságát, akik valóban ügyeltek a részletekre. És ekkor bukkan elő a film és persze Dietrich életének egyik alapszólama is, egy sláger: "Ich bin von Kopf bis Fuss auf Liebe eingestellt, denn das is meine Welt, und sonst gar nichts." (Értelemszerűen: "Tetőtől talpig átjár a szerelem, ez az én világom, és más semmi.")
Idáig még akár félkomolyan lehetne venni e filmes vállalkozást, hiszen a születőben levő sztár és hazája sorsa mintegy láthatatlanul, finoman és nem szájbarágósan fonódik egybe. Mert a húszas évek Berlinje amolyan égítélet előtti állapotban leledzett (tanú erre, többek közt, az Egy polgár vallomásai bámulatos berlini jelenetsora), mindenki "Kopf bis Fuss" a szerelemnek adta át magát, és e "Liebe" gyakran azonos neműek vonzalmát jelentette. Vagyis a szám szövege célba talált, ezért is lehetett a maga korában oly paradigmatikus. De aztán Sternberg Hollywoodba viszi Marlenét; kezdődik az obligát sztáros elmagányosodás; hirtelen olyan kijelentések hangzanak el, hogy az amerikaiak bunkók, "Goethe és Schiller neve semmit sem mond nekik, nem is szólva Schubertről"; megszólal a fő életproblémának tekintett, kissé kulisszahasogató kérdés: "Boldog akarsz lenni, vagy sikeres?" Hirtelen minden közhelyessé, minden klisészerűvé, a szó legrosszabb értelmében gicscsessé és persze unalmassá, hiszen pontosan kiszámíthatóvá válik. Ám egy-két momentumtól eltekintve (talán a legbántóbb Marlene látogatása a német sebesültek között) a film nem lép be a tűrhetetlen ízléstelenség birodalmába. Erről leginkább a bámulatos színésznő, Katja Flint gondoskodik.
Végül is keretes elbeszélést látunk, két dal keretébe foglalva pereg le a szimbolikus német sztár élete, két szám közé ékelődik a német történelem. Ha a mozi a Kék angyal frivol-privát dalával indult, akkor csakis egy, a világtörténelem menetéhez kapcsolódó emblematikus sláger torokszorító kérdésével végződhet: "Sag mir, wo die Männer/Blumen sind?", melyre a rezignált válasz csak egy másik kérdés lehet: "Wann wird man je verstehn?" Nagy pálya, szép, teljes élet, ám a bemutatására felesküdött film mégis kudarc, bár fél szemmel azért nézhető.
- bán -
Marlene; színes, feliratos, német-olasz, 2001, 132 perc; rendezte és fényképezte: Joseph Vilsmaier; forgatókönyv: Christian Pfannenschmidt; szereplők: Katja Flint, Herbert Knaup, Heino Ferch, Hans Werner Meyer; forgalmazza a Best Hollywood Kft.
