Zene

A filmkritikus pont az a hasadt agyú kretén, akinek az ilyen filmeket csinálják. Fele neki mazochista, fele vérnősző szadista. Beül a moziba mint Sacher-Masoch, kéjesen szenved másfél órát (ez esetben két óra nyolc percet kellett volna, de egészségéért aggódó szaktársai lerövidítették kínjait, erről mindjárt), aztán kijön mint Sade márki, és vitriolba mártja golyóstollát. Ám van magánélete is neki, ilyenkor galamb a városi vírushordozó fajtából, sasszéz a körúton, és néz. Akit én ismerek filmkritikust, úgy szokott filmet nézni, hogy leparkol a 6-os valamelyik megállójában, s addig vár, míg jön egy moziüzemvezető-helyettes külsejű egyén, keziben egy normál orsóval, s úgy villamosoz. Az általam is-mert s néha kedvelt ítészről tudom, hogy imádja a háttérinformációkat. Utánaolvasni valaminek, neki olyan, mint fél deci törköly egy hófútta hajnalon, magaslati vizelés után. Szerintem ennek is utánanézhetett, például a műsorban, s még az ő kétségtelenül behatárolt képességei is elégségesek lehettek a felismeréshez, miszerint a körúti mozik össze vannak hangolva, ugyanazt nyomatják, decensen csúsztatott kezdési időpontokkal, hogy a speditáló üzemvezető-helyetteseknek kényelmes, két mozi közötti pingpongozásra jusson idő a tekercsekkel. Nagy fölkészültséget s imponáló precizitást igénylő művelet az ilyesmi, nekünk meg afféle kilesett műhelytitok.

Neofita pikareszk, cinikus utópia képregényszerűen elbeszélve, a bizonyos darabjaira hullott X-generáció legyeinek ura egy thaiföldi kék lagúnán. Megjelent nálunk is a vakmerően fiatal angol művészettörténész, autodidakta író, ázsiai Out of Lonely Planet turista első és azonnal Betty Trask- (irodalmi) díjas regénye. Mindenkit egyen meg a sárga irigység, akinek a délkelet-ázsiai falusi turizmusból nem tellett egyre sem, akár jobbra. Hamarosan elkészül a film is, az említett generáció szubkultúrájának ütőerén szorgalmasan szurkálódó Danny Boyle rendezésében, a korosztály hollywoodi díszpéldányával, DiCaprióval a főszerepben, aki ha volna igazság, egy napot sem érdemelne napfényes, pálmás tengerparton utóbbi teljesítményei alapján.

Egy kivételes ország, Olaszország, fényképek,

Nagy veszély fenyegeti a kiskamasz korú gyermekkel rendelkező családok pénztárcáját, mivel az Unikornis Kiadó elkezdte Karl May összes műveinek kiadását, kábé havi egykönyvi sebességgel. A vállalkozás embert próbáló, a cél nemes: konkurálni még egyszer utoljára az ezredvég előtt az elektronikus mesével, és könyvet adni a srácok kezébe (ha mindjárt az ingünkért is).

"Hiszem, hogy tébolyult bolyongása közben a tönkrement emberiséget ők és a hozzájuk hasonlók terelik folyton-folyvást a jó irányba" - írja Kiss Ferenc dalciklusa előszavában a "biztos menedéket nyújtó bujdosókról". Latinovits, Pilinszky, Ady, Radnóti, Csontváry, József Attila, Huszárik, Hamvas, Bartók, Nagy és Kondor - már az első dalban két strófát kap a nevük. Mit jelent a bujdosásuk; valóban tönkrement-e az emberiség, vagy nem kell ilyen forrón enni... - erről beszélgettünk.

1972-ben születik Nyugat-Berlinben, tizenhat évesen több punkzenekart tud a háta mögött, aztán a falomlást. Foglalt házakban nyomja a technót. Egy ideig szólóban, majd ´92-ben együttest alapít: Atari Teenage Riot. Másodpercenként felkiáltójelek ezreivel bombázzák a kedves hallgatót. Alec pörgő, ritmuszavaros, motorfűrészes techno-hardcore-jungle-punkot nyomat tízszeres sebességgel, Carl Crackkel meg egy Hanin Elias nevű csajjal üvöltöznek hozzá torzítva. Nem semmi. A Can- Kraftwerk-DAF-Neubauten sor után a legfontosabb német együttesről van szó; ráadásul ők az elsők, akik keverik a technót a politikával. Saját bevallás szerint radikális baloldal, és tényleg. Szövegileg rövid jelszavak: Start the Riot!, Deutschland has gotta die!, Hetzjagd auf Nazis!, Anarchy in 1999!, Destroy 2000 years of culture! Ilyen egyszerű. Antifasizmus kezdőknek. Anarachia nagybetűvel. Elméletileg felvetődik az erőltetett műavantgárdság problémája, ám ők nagyon messze vannak ettől.

Balta a fülbe - a kaposvári Csiky Gergely Színház az Új Színházban, a Kortárs Drámafesztiválon

Ha egy bolt bejáratára ki van írva, hogy zsidók és kutyák inkább ne jöjjenek be, akkor logikus, hogy az emberben fölmerül, a saját boltjába viszont kínaiakat és kengurukat nem engedne be. "Te kit nem szeretsz?" - kérdezi Guido a kisfiát a tábla láttán. A kisfiú a pókokat nem szereti, a papa a vízigótokat, oké, akkor mi meg őket nem engedjük a könyvesboltunkba, ezt elintéztük. Az abszurdra csak a fokozott abszurd lehet a válasz. A koncentrációs táborban a kisfiú fejét telebeszélik a többiek baromságokkal: hogy itt elfüstölnek embereket, hogy itt a gyerekekből szappan, a felnőttekből gomb lesz. A papa csak röhög: ugyan már, kisfiam, hát hogy képzeled? Ugyan már, ügyvéd úr, mit keres a kabátomon?

A szerző, akit a fülszöveg konzervatív történészként definiál, nagyon utálhatja a baloldali értelmiségieket, illetve a baloldaliakat, függetlenül attól, hogy értelmiségiek-e vagy sem, és az értelmiségieket is, csak úgy, mert vannak, de legjobban a zseniket utálja, a középszerűek minden gyűlöletével és szenvedélyével, egy egész könyvet szentelt a témának.

Csak néztek a jugók, akik szerbek meg horvátok lettek, amikor megjelent a Benetton-plakátokon 24 x 36-os fotón 1994-ben Marinko Gagro boszniai áldozat és tettes vérfoltos, háborús konfekcióruhája. Néztek, és semmit nem értettek a nagy nemzeti bugyogásban. Európa nyugati fertálya meg hányt a látványtól, holott a média szíves közreműködésével nem lehettek már illúziói, mégis felháborodott azon, hogy egyesek szerencsétlen katonák vérén vesznek pamuttrikót. Pedig nem terméket árultak közvetlen, hanem ideológiát. Marinkót, illetve a hűlt helyét háborús tabuból úgy változtatta reklámikonná a családja (mert ők küldték el a ruhadarabokat közlésre) és Oliviero Toscani, a Benetton cég reklámfotósa, hogy szép volt nézni. Szerintem elég jó kis rémtett volt mind a reklám, mind a háború ellen. A Benetton híres morálakrobatizmusába pedig történetesen jól beleilleszthető. Groteszkebb és megrázóbb, mint a mozgóképes dokumentumok. A reklám természete már csak ilyen, felhívó jellegű, akkor is, ha többnyire arra hív fel, hogy tegyük szerencsétlenné magunkat. Ruha volt, véres, benne senki, de, mint a jól kitaposott cipőnk vagy kiült, koszos farmerünk, felvette a test jellegzetes tartását. Egyetlen, falfelületnyi vizuálterror, de hagy időt, kevésbé undorító és sokkal elgondolkodtatóbb, mint a kifordult belek fesztiválja, amivel a helyszíni tudósítások fotóriporterei tompították el annak idején az érzékszerveinket. Benetton apu, könyörögj érettünk! Most meg jön a Benetton for Kosovo kampány. Ott már semmi más nincs, csak fehér háttér és vértócsa. Csak képzelni tudjuk a kioltott életeket. Megvallom, a nagy reklámszakemberekkel, divatdiktátorokkal, Milánó város szocialista vezetőségével, néhány ultraliberális színekben tetszelgő lap főszerkesztőivel, a karizmatikus keresztény gyülekezetekkel és embertársaim jelentős részével szemben soha nem lázadtam egyetlen Benetton-reklám ellen, és a legkevésbé sem háborított fel. Nehogy túlságosan elbillenjen már a mérleg, nehogy nyugodtan bevessék majd még a linóleumot is primőrrel. Én meg a mérgezett üdítők fantasztikus plakátjain ujjongjak. Hozzáteszem, azért az sem jutott eszembe, hogy egyből elrohanjak kényelmes, tartós sportruhát venni a körúti üzletbe. Pedig meg vagyok róla győződve, hogy főzőmosásnál sem fakul az a trikó.

arra gondoltam, meg-megállva, hogy ami a szórakoztatóbizniszben folyik, az engem szépen kicsinál; és akkor beugrott, hogy csak egy hónap telt el, és újra kimagozhatok egy oldalnyi világzenét, vagyis hogy havonta négy-öt ilyen album... hm, még a végén befutunk.

Az Oscar Wilde-perek története mintha csak mindig is arra várt volna, hogy valaki drámát írjon belőle. Az író szabadulásának századik évfordulójára a harminchárom éves venezuelai származású Moises Kaufman megírta, és két éve egy New York-i kamaraszínházban bemutatta a szóban forgó darabot, Gross Indecency - The Three Trials of Oscar Wilde címmel. A produkció három hónappal később egy nagyobb színházba vándorolt, ahol azóta is megy rendületlenül. Időközben egyéb amerikai nagyvárosokban és Londonban is műsorra tűzték, áprilistól pedig nálunk is, a Pesti Színház előadásában.

Ifjúkorában az ember(iség) nemtörődöm közönyt tanúsít a múltja iránt. Ez esetenként nem zárja ki azt, ami gyakran meg is esik, hogy divatba jöjjön egy-egy rég letűnt kor, teszem azt a hatvanas évek vagy az antikvitás. Ahogy bevett gyakorlat az is, hogy az élemedett, konzervatív nemzedék az apák korát állítja követendő példaként a mindenkori elkorcsosult utódok elé. De mindez csak fodor a kútvíz felszínén, cáfolhatatlan tény viszont, fennállásunk óta könnyű kézzel és tűzzel-vassal irtjuk, pusztítjuk, rontjuk azt, amit az ősök építettek, teremtettek. Az ókor hét csodáját jobbára csak a legendák őrzik, a piramisok persze megvannak még, talán túl nehezek és túl magasan voltak a kőtömbök, és a sivatagban amúgy sem sokan akartak hétvégi házat építeni. A klasszikus ókort inkább többé, mint kevésbé romos rommezők őrzik, amelyeket csak a szakember vagy a legszárnyalóbb képzelet tud gondolatban rekonstruálni. Nem mondom, a Forum Romanum igazán impozáns, a hiányos oszlopok és a diadalívek közt becsületesen és stílszerűen ott állnak azok az ókeresztény templomok is, amelyek a fórumról bugázott kövekből épültek. Nem láttam, de boldogan megnézném Agrigentót, az Akropoliszt, ám a legnagyobb reményt Pompejihez fűzöm, ha valahol, akkor ott életre kelhet a múlt.

Az én időmben Napsugár presszónak hívták, most pedig valami másnak - nem tudom, meg nem is érdekel. Az én időm eléggé régen volt, nem bolygatnám, de akkoriban Zuglóban laktam, a Napsugárhoz és Szőke Szabolcshoz közel. Beváltak nekem mind a ketten, most is ott találkoztunk, biztosra mentem. Később megérkezett Spilák Lajos, Szabolcs kedvenc Buster Keatonja. Finom ízlésre vall, komolyan.