Zene

"Légy kedves, vagy menj el. Kösz" - Petőfi Csarnok

Noha filmfesztivál a fényíróké, nincs olyan nagy baj. Engem történetesen kimondottan fáraszt, ha túl sokat mozognak a vásznon, mégis jól elvoltam Győrben. Van ott egy zsinagóga, jó levegőjű, tágas; benne esténként koncertek. Mediawave-koncertek, genetikusan.

Alexander Balanescu: Egy kis ideig zongorázni tanultam, s akkoriban játszottam a Mikrokozmosz gyönyörű darabjaiból is. Később az Arditti Quartettel jó párszor előadtuk a 3. és a 4. Vonósnégyest, aztán tanulmányoztam a Hegedű-szóló-szonátát és azokat a hegedű-duókat is, amelyekből most a Misivel játszunk.

Van egy jelenet a Sörharcosban, amit én a színház - mindenfajta színház - esszenciájának képzelek, és abban reménykedem, hogy az írónak-rendezőnek is valami hasonló járhatott a fejében, amikor azt a néhány percet színpadra állította. Nem nagy ügy az egész, tulajdonképpen még egy jelenetnél is kevesebb, épp csak egy apró helyzetecske. Egy asztal legsarkára vízzel színültig töltött kis poharat tesz valaki, és aztán ezen az asztalon másvalaki bonyolult táncmozdulatokba kezd. A kupica lényegtelen, de ott van az asztal szélén. Veszélyben van, nagyon kevésen múlik, hogy le ne lökjék. Az asztal tetején a táncosnő látszólag nem figyel rá, lépései persze kiszámítottak, de a poharat mintha véletlenül kerülnék el. Mintha. Ez a nehezen megfogalmazható helyzet: tudatosan vállalt kockázat, a borotvaélen táncolás, melynek során csak a koncentráció, a nagy tudás és sok szerencse menthet meg a zuhanástól - hát ez teszi a színházat. A majdnemátbillenés, de aztán mégisottmaradás. A vizespohár az asztal sarkán nem ebben az előadásban fontos, hanem mindegyikben az kellene hogy legyen. Ennek kell megfelelni.

"Barométere vagyunk az összes jó zenének ´77-től mostanáig" - definiálja magát a Massive Attack. Elég beképzelt duma, de mégiscsak arról a társaságról szól, amelyet az utóbbi tíz év legbefolyásosabb angol zenekarának kiáltott ki a szakma. "A Massive Attack kategórián kívüli, és ebben meghatározó, hogy honnan jött. Amerikában nem létezik ilyen kulturális integráció. Ez csak Angliában történhetett meg."

Az a vörös hajzuhatag. Nehezen lehetne százalékosítani, mekkora része van abban, hogy Tori Amos az lett, aki - rengeteg lemezt eladó, az Interneten milliónyi tényközlő és rajongó karakterben materializálódó sztár -, de valamennyi bizonyosan. Ott van az új album borítóján is, kusza lobonc a meztelen háta fölött, csábító kitárulkozás és rejtőzködés egyszerre, mutat valamit az ujjaival is, titok, hogy mit, ő biztos tudja. Hosszú távon azonban csak a haj nyilván kevés lett volna; és ugyan 35 éves korban négy (egy rockos, zenekari próbálkozással együtt öt) nagylemez nem olyan túl sok, de az érték nem darabszámra mérendő, másrészt meg igencsak úgy fest, Tori Amosra még jó darabig számíthat az a pár millió ember, aki szívesen hallgatja, hol tart éppen ez a csupa zene nő.

Még több mint hét hónap hátravan, de már most borítékolhatjuk, 1998 a Titanic éve lesz, ne csodálkozzunk, hogy nekünk, magyaroknak is előkerültek a magunk vonatkozásai. Például büszkeséggel tölthet el bennünket, hogy K.u.K. hajó volt a Carpathia gőzös, ami mentette a menthetőt a jéghegy közelében, bár amíg nem volt Titanic-mozi, simán beértük az S. O. S Titanic című Delfin-könyvvel, meg a Kati és a Kerek Perec ízlésterrorista diszkódalával. Egészen biztos, hogy a nézőrekordok hatására rendeztek kiállítást a Közlekedési Múzeumban, makettel meg a Carpathia magyar hajóorvosának cuccaival, és tulajdonképpen az sem meglepő, hogy már a Bárka színpadán is Titanic szeli a habokat, ami persze, mint a magyar narancs, olyan, amilyen, de azért a miénk. Vagy legalábbis az szeretne lenni.

most már elcsíphető annyi világzenei lemez, amiről (vagy amit) érdemes. Kis lépések politikája. Könnyen lehet, talpalni kell értük, de azért már dereng, az idő meg kimondottan neki, vagyis nekünk dolgozik.

Isteni szép, nem is nagyon kéne mást írni, mint ezt, meg hogy aki nem valami fölpörgetőset akar éppen a kocsijába, amire két tenyérrel ütheti a kormányt a pirosban, az vegye meg. De tényleg, tessék bátran hinni a márkanévben, nem lesz csalódás a vége. A márkanév: Lisa Gerrard. A Dead Can Dance feminin fele azonban nem "szólóalbummal" állt elő szabadidejében, töretlen az ív, csak a hangsúly tolódott el némelyest a földitől az égi felé, ahogy Brendan Perry helyett ezúttal Pieter Bourke vett részt a zene teremtésének folyamatában.

A megtévesztő cím ellenére nem Pillangó úrfi újabb kalandjait láthatjuk, hanem egészen mást. A helyszín távolról sem egy francia börtönsziget, hanem a karcos Izland. Az ördögnek mindegy, mit néki pokoli meleg, északi jég: jelzőként megárul mindenféle gyékényen, magam csak 40 futballcsapatot ismerek "Vörös Ördögök" név alatt, Liverpooltól Monorig, Hencidától Boncidáig. Hovatovább az ötvenes években járunk, ördögi köröket egy ördögi korban. (Nagymamám őr dögnek hívja a házunk előtt posztoló villanyrendőrt. Bár lehet, ez csak attól jön neki, hogy múlt héten dealert váltott.)

Bayer Zsolt közíró, Nemes Tibor operatőr és Légrádi Gábor producer nagy fába vágták fejszéjüket: óceántól óceánig beutazni Amerikát, forgatni is közben, nem kis vállalkozás. Be is mutatja a közszolgálati televízió szombat délutánonként, tizenhárom részben, könyörtelenül.

Midőn ezt írom, nagyszombat van, és a költészet napja, ez szép, soha ihletettebb nap a versolvasásra. - Verseskötetet tessék! - ismételgeti bátortalanul egy néni a Ferenciek terén az aluljáróban, nap mint nap, költészetnap, senki nem vesz, József Attila zokog a Cserépfalvi sátránál, hogyha nem kell senkinek, hát itt egy verseskötet, tessék.

A rémfilmek velejárója, hogy az aktuális szörny mindig valamiféle vidám fiatalokból álló társasággal próbálkozik, többnyire sikerrel. Unalmas szombat éjjeleken elég csak egy pillantást vetni valamelyik kábeltévé műsorára, egészen biztos, hogy nevenincs fiatal amerikai színészek szinkronizált sikolyától lesz hangos a lakás, felidézve a nyolcvanas évek videós hőskorszakát, amikor még a módosabb házibulikon volt penzum egy-két ilyen - akkor még hangalámondásos és katasztrofális képminőségű mocsok - megtekintése.

Egyszer volt, hol nem volt hivatalos nosztalgiáink messze bűzlő kora, a hatvanas évek. A felejtés a gyalázat szezonja. Amikor von Haus aus tanultuk újra, amit a történelem feltámadása óta, lefekvés előtt kellett volna mesélnünk gyermekeinknek, miszerint prímán lehet élni, ha kerék alá tesznek, a sóskútban is nagy a havaj, csak a gebines ne vizezné a sört, hasonlók. A szomszéd szerzett orkánt százér´ Bécsből, s az alapvetően baloldali (nyilván a pénztárhoz képest) értelmiség a sorok között írt vagy beolvasott. A mozikban szovjet filmeket adtak, meg francia-olasz-spanyol kardozós darabokat a serdületlenebb népeknek.