hogy kevéssel azután, hogy a 90-es évekbeli, feminista punklányok vezette riot grrrl mozgalom legfontosabb figurája, a még ma is az évekkel korábban félrediagnosztizált Lyme-kórjával küszködő Kathleen Hanna végre visszatért a koncertszínpadokra (a Titanicon is vetített The Punk Singer segítségével pedig felkapaszkodott egyúttal a mozivászonra is), az év legerősebb punklemezeit olyan zenekarok adják ki, ahol egyértelmű nőuralom van. A Perfect Pussy első lemeze után most a White Lung harmadik albuma is bizonyítja, hogy a műfajt margóra lehet ugyan szorítani, de végképp eltüntetni felettébb nehézkes vállalkozás volna. A WL-nek még saját Courtney Love-ja is van: Mish Way, akiből a nagy száj és a modorosságig hangsúlyozott markáns stílus mellől ugyanakkor nem hiányzik az önreflexió képessége és a sebezhetőség felvállalása sem, vagyis az eredetinél sokkal rokonszenvesebb kiadás. A médiának egyértelműen ő adja el a zenekart, a hallgatóknak viszont inkább a gitáros, Kenneth William, aki a sebes zúzást folyamatosan azonnal felismerhető, javarészt a post-hardcore formakincséből merítő gitárdíszítésekkel alakítja különlegessé. A gitárornamentikára pedig szükség is van, mert a Deep Fantasy finoman szólva sem a változatosságra épít. A White Lung tömény albuma a legelejétől a legvégéig gyors, zajos, hangos munka egy olyan zenekartól, amely a rövidségből, a redukáltságból és a monomániából farigcsálja ki a véráramban szörföző adrenalin hófehér hangszobrát.
Domino/Neon Music, 2014
