Lemez

Fehér izzás

White Lung: Deep Fantasy

  • - greff -
  • 2014. augusztus 4.

Zene

Némiképp az elrendezettség különös látszatát kelti,

hogy kevéssel azután, hogy a 90-es évekbeli, feminista punklányok vezette riot grrrl mozgalom legfontosabb figurája, a még ma is az évekkel korábban félrediagnosztizált Lyme-kórjával küszködő Kathleen Hanna végre visszatért a koncertszínpadokra (a Titanicon is vetített The Punk Singer segítségével pedig felkapaszkodott egyúttal a mozivászonra is), az év legerősebb punklemezeit olyan zenekarok adják ki, ahol egyértelmű nőuralom van. A Perfect Pussy első lemeze után most a White Lung harmadik albuma is bizonyítja, hogy a műfajt margóra lehet ugyan szorítani, de végképp eltüntetni felettébb nehézkes vállalkozás volna. A WL-nek még saját Courtney Love-ja is van: Mish Way, akiből a nagy száj és a modorosságig hangsúlyozott markáns stílus mellől ugyanakkor nem hiányzik az önreflexió képessége és a sebezhetőség felvállalása sem, vagyis az eredetinél sokkal rokonszenvesebb kiadás. A médiának egyértelműen ő adja el a zenekart, a hallgatóknak viszont inkább a gitáros, Kenneth William, aki a sebes zúzást folyamatosan azonnal felismerhető, javarészt a post-hardcore formakincséből merítő gitárdíszítésekkel alakítja különlegessé. A gitárornamentikára pedig szükség is van, mert a Deep Fantasy finoman szólva sem a változatosságra épít. A White Lung tömény albuma a legelejétől a legvégéig gyors, zajos, hangos munka egy olyan zenekartól, amely a rövidségből, a redukáltságból és a monomániából farigcsálja ki a véráramban szörföző adrenalin hófehér hangszobrát.

Domino/Neon Music, 2014

Figyelmébe ajánljuk

Szemrevaló: Páva – Valódi vagyok?

  • SzSz

A társadalmi szerepek és identitások a pszichológia egyik legjobban kutatott területe. Mead szerint nincs is objektív valóság, azt az egyének maguk konstruálják; Goffman úgy véli, az egész világ egy színpad, ahol mind különböző szerepeket játsszunk; míg Stryker elmélete azt magyarázza, hogy minden ember ezernyi identitással rendelkezik, s azok hierarchiába rendeződnek.

Szemrevaló: A fény

  • - bzs -

Tom Tykwer csaknem háromórás eposza mintha egy másik korból időutazott volna napjainkba (Tykwer maga is a Babylon Berlint, a múlt század húszas éveit hagyta hátra).

Szemrevaló: Gépek tánca

Markológépekkel táncolni, az ám a valami! Amikor a kotrókanál kecsesen emelkedik a magasba, akkor olyan, mint egy daru – mármint a madár (lehet, hogy magyarul nem véletlenül hívják így az emelőszerkezetet?) –, „nyakát” nyújtogatja, „fejét” forgatja.

Le nem zárt akták

A művészi identitás és a láthatóság kérdéseit helyezi középpontba Pataki Luca első önálló kiállítása. Keszegh Ágnes kurátor koncepciója szerint a tárlat krimiként épül fel: a látogatónak fragmentumokból, nyomokból kell rekonstruálnia a történetet. Az anyag kísérlet a művészszerep radikális újragondolására, és az igazi kérdése az, hogy az alkotói késztetés ledarálható-e.

Ingyen Carlsberg

  • - turcsányi -

Valamikor a múlt század kilencvenes éveinek elején Bille August nemzetközi hírű svéd filmrendező rájött, hogy mégsem lenne jó, ha ő lenne a filmművészet második Ingmar Bergmanja, még akkor sem, ha az ügyért addig számos követ megmozgatott (Hódító Pelle Max von Sydow-val, 1987; Legjobb szándékok, egyenesen Bergman forgatókönyvéből, 1992).

Utánunk a robotok?

A Székesfehérváron tavasszal bemutatott színpadi átiratot Szikora János, a Vörösmarty Színház tizenhárom év után elköszönő igazgatója rendezte. A színház vezetésére kiírt, majd megismételt pályázat után ősztől már Dolhai Attila irányításával működő teátrum irányvonala minden bizonnyal változni fog, a társulat egy része is kicserélődött, így A Nibelung-lakópark egy korszak összegzésének, Szikora János búcsúelőadásának is tekinthető.

Túlélni a békét

Az előadás ismét azt bizonyította, hogy egy ideje a Miskolci Nemzeti Színházé a magyar nyelvű színjátszás egyik legerősebb társulata. Pedig a darab – annak ellenére, hogy színházi felkérésre született – egyáltalán nem kínálja magát könnyen a színrevitelre.