Los De Abajo: Mariachi Beat Huszonkét éve, hogy Mexikóban egy forradalmi regény nyomán megalakult a Los de Abajo. Tizennyolc-húsz éves egyetemisták voltak a tagjai, zapatisták mind, és főleg politikai rendezvényeken nyomták osztályharcos muzsikájukat. Volt abban mariachi, salsa, ska, hiphop és punk az anarchista Emma Goldman tézise szerint: "Amire nem tudsz táncolni, az nem az én forradalmam."
Nemzetközi áttörésüket David Byrne-nek köszönhették, aki 1998-ban megjelentette Los de Abajo című korongjukat. A következő években végiggyújtogatták a fél világot, és két újabb csapással jöttek ki - Cybertropic Chilango Power, Latin Ska Force -, méltán nyerve el a BBC 3 világzenei díját. Gyakori vendégei voltak a Sziget Fesztiválnak is, és fel sem merült, hogy csalódást kelthetnek, 2012-ben mégis úgy tűnt, hogy ez már nem ugyanaz a zenekar. Történt ugyanis, hogy hét-nyolc éve addig fajultak az irányukat feszegető viták, hogy a meghatározó alakok közül az énekes Líber Terán és a billentyűs Damián Portugál kiszállt. A 2009-es Actitud Calle már egy újjáalakult együttes dobása volt, de utána is támadt mozgás, így az alapítók közül csak a gitáros Vladimir Garnica és a dobos Yocu Arellano van jelen.
Természetesen továbbra sincs okunk megkérdőjelezni a Los de Abajo hírhedten baloldali elkötelezettségét, de a Mariachi Beatben nem erről szól a sztori. Hanem a gyökereikről. És ha nem is gyomlálták ki körülötte a hiphop, a rap, az elektronika vagy a salsa hajtásait, ezúttal egy döntően mariachis album került az asztalra. A turbó fúvóskar mellett számos akusztikus, folkos hangszerrel, és minden eddiginél lightosabban. Ez lehet jó, és lehet rossz hír. De hogy popzenének kiváló, ahhoz kétség nem fér. (Flowfish Records, 2014)
Antonio Castrignano: Fomenta Az olasz csizma sarkán több évszázados hagyománnyal bír a - tarantellacsaládba tartozó - pizzica. Ezt a szédítő tempójú táncot használták a szárnyaspók mérgesnek vélt harapására, meg úgy egyáltalán, a gonosz szellemek elűzésére. De arra is jó volt, hogy a végkimerülésig robotoló parasztok még rátegyenek egy lapáttal, rogyásig...
Az utóbbi években komoly reneszánsza támadt ennek a tradíciónak. A madárpókot a helyén kezelik ugyan, és talán a parasztok is könnyebben boldogulnak, de azért minden évben kell egy hét pörgés, megszabadulni a stressztől és más bántalmaktól. Ennek a salentói, La notte della Taranta nevű fesztiválnak a házi zenekarában tűnt fel az énekes-ütős Antonio Castrignano, de két albummal már alanyi jogon is bizonyított: a 2006-os Nouvomondo című filmzenével és a 2010-es Mara la Fatiával.
Antonio nemcsak képzett zenész, de kellően nyitott és keresett is, így aztán olyan nevek súlyosbítják kollaborációit, mint a szerb Goran Bregovic, az amerikai Stewart Copeland, az ír Chieftains, a mali Ballake Sissoko vagy a török Mercen Dede. A zeneszerző-producer-dj Dede kulcsszerepet kapott a Fomentán is, esetenként olyan elektronikus alapot tolva a hagyományos pengetős-vonós-ütős-fúvós hangszerek alá, amely varázsszőnyegként messzi világokba, sőt olykor a transzig repít. De tőle függetlenül is erősen érződik a Közel-Kelet befolyása Antonio szerzeményein, aki jól hallhatóan tudja, hogy a pizzicával mi dolga a világon: meddig terjed a helyi értéke, és hol kívánatos több személyesség vagy távolságtartás. Persze nem feledkezve meg arról a kívánatos pörgésről sem, ha kell, akkor rogyásig... (Ponderosa Music & Art, 2014)
alá
Sia Tolno: African Woman Ha a kályhától indulunk, Fela Kutival és az ő zenei rendezőjével, a dobos Tony Allennel kell kezdenünk, hiszen ők felelnek a joruba hagyományt funkyval és dzsesszel ötvöző afrobeat megteremtéséért. Fela halála után Nigériában a fiai, Femi és Seun őrizték a lángot, míg Párizsban Tony bizonyította, hogy nélküle nehéz elképzelni komolyabb dobást ezen a placcon. Illetve, hogy mennyire más a pálya, ha történetesen ő a szerző és a dobos és a producer... mint Sia Tolno harmadik albumán.
Az afrobeat kemény műfaj, Fela egyenesen "fegyverként" használta a katonai diktatúrával szemben. A nők valahogy kimaradtak belőle - mostanáig. Az 1975-ben született Tolnót azonban erre predesztinálta a sorsa. Gyerekkorában az apja terrorizálta, aztán miután megállt volna a maga lábán, kitört a véres-gyémántos polgárháború, úgyhogy menekülőre kellett fognia. Sierra Leonéből Guineába tette át a székhelyét, ott kezdett a helyi bárokban énekelni, de mivel a családjában nem volt ennek hagyománya, inkább a nyugati énekesnők, Whitney Houston, Tina Turner, Nina Simone bőrébe próbált bújni. És ha a 2008-as African Star tehetségkutatón nem akad rá a zsűriző José da Silva, ki tudja, mit nem hoz a jövő. De hát ez a Silva az, aki Cesaria Evorát is befuttatta.
Úgyhogy a következő évben máris kijött a debütáló Eh Sanga, amit a My Life követett 2011-ben. Komoly zenészek ügyködtek azokon is - mint például Kanté Manfila -, de ahhoz Tony Allen kellett, hogy Tolno révbe érjen. Az afrobeatre oly jellemző "harcossághoz" a megújuló guineai polgárháború és a női polgárjogokért való kiállása éppen elég fedezetet adott neki, ami pedig azt az összetéveszthetetlen lüktetést és veretes fúvósokat illeti, abban Allen - nem folytatom. Hiszen nézhetjük bárhonnan, összetéveszthetetlenül a csúcson vagyunk. (Lusafrica, 2014)
