Leslie Feist kanadai gitáros-dalszerző-énekesnő, a Broken Social Scene zenészkollektíva tagja az ezredforduló idején még kedves barátja, Peaches show-műsoraiban végzett hasznos háttérmunkát, de hamarosan szólólemezeivel (Let It Die, 2004; Reminder, 2007) és remek dalaival immár milliók agyába költözött be. A 2011-es Metals után gyereke született, ezért hosszabb szünetet tartott, de friss albuma arra bizonyíték, hogy kreativitása a régi.
A korai PJ Harvey-t idéző címadó szám kemény bluesos, néha szinte punkos dühe egy megújult, megkeményedett előadót sejtet, pedig hangja és az izgalmasan kibontakozó gitárjáték is ismerős, ráadásul minden egyes dal új, az előzmények tekintetében némileg meglepő irányba tereli a figyelmet. Ez persze annak is köszönhető, hogy Feist igen ravaszul építi fel a számokat; finoman és elegánsan bont ki azok szövetéből addig rejtett, majd váratlanul előbukkanó hangokat, futamokat. Az egymás erejéből is táplálkozó dalok csalódásról, reményekről, kiábrándultságról, a korral is kevéssé gyarapodó tudásról tudósítanak, egy nagyon is érett, remek előadó tolmácsolásában. És most sem egyedül dolgozik: a Century-ben Jarvis Cocker, a Pulp legendája kommentál a maga morózusan sármos hangján, de felbukkan a régi alkotótárs Mocky, a billentyűs Brian LeBarton, sőt még Colin Stetson szaxofonja is megszólal (The Wind), csak hogy hangsúlyosabbá tegyen egy harmonikus, mégis izgalmasan nyugtalanító hangot.
Universal 2017
