Lemez

Thurston Moore: Rock N Roll Consciousness

Zene

Felesleges boncolgatni, hogy mennyire fontos zenekar a Sonic Youth az egyetemes rockzene történetében, illetve hogy milyen kár, hogy feloszlottak hat évvel ezelőtt, miután zátonyra futott Thurston Moore gitáros-énekes és Kim Gordon basszusgitáros-énekesnő házassága. A régi rajongóknak némiképp jó hír, hogy Moore a szólólemezein sem tér le a kitaposott experimentális ösvényről, ráadásul hűen követi őt Steve Shelley dobos, szóval végül is a Sonic Youth 2/4-e egyben van, ráadásul a line-upban ismét szerepel egy emblematikus basszusgitárosnő, a zajrokon My Bloody Valentine-ból ismert Debbie Googe. A James Sedwards gitárossal kiegészülő felállás vette fel a 2014-es The Best Day albumot (és adott pár hónapra rá pazar koncertet az A38-on), két és fél év után pedig itt is a folytatás, a Rock N Roll Consciousness. A lemezt az a Paul Epworth gondozta, akinek a klientúrájában többek között a Coldplay, Adele és a U2 szerepel, de szerencsére szó sincs sterilizálódásról vagy bármilyen negatív hozadékról. Meglepő húzásnak legfeljebb az nevezhető, hogy a pár hónapja kiadott Cease Fire című dal nem szerepel az albumon, így mindössze öt tracket kapunk, és ebből már sejteni lehet, hogy nem rövid darabokról van szó. A nyitó Exalted például majdnem 12 percen keresztül hömpölyög (az ének csak 8 perc után lép be), és nem állunk távol az igazságtól, ha a némileg hülyén hangzó, de mégis logikus noise-prog jelzővel illetjük. A tíz percet szintén túllépő Turn On összetetten szétesős, ellentétben a „mindössze” 6 perces Smoke Of Dreamsszel, amiben a már évek óta Londonban élő Moore azt énekli, hogy „New York City is everything”.
A Cusp egy hektikus ritmusú szerzemény, amiben Shelleynek a koncerteken majd nagyon oda kell tennie magát, a záró Aphrodite pedig talán a legsonicyouthosabb dal az albumon – jól hallani, hogy a főhős még mindig lelkesen feszegeti az elektromos gitározás határait.

Ecstatic Peace!, 2017

Figyelmébe ajánljuk

Jön a bolond!

  • - turcsányi -

William McKinley-vel jól elbánt Hollywood. Az Egyesült Államok 25. elnöke mind ez idáig az egyetlen, aki merénylet áldozataként négy elhunyt potus közül nem kapott játékfilmet, de még csak egy részletet, epizódot sem.

Út a féktelenbe

Már a Lumière testvérek egyik első filmfelvételén, 1895-ben is egy érkező vonat látványa rémisztette halálra a párizsi közönséget.

Cica az istállóban

„Attól, hogy egy kóbor macska a Spanyol Lovasiskola istállójában szüli meg a kiscicáit, még nem lesznek lipicaiak” – imigyen szólt egy névtelen kommentelő a film rendezőjének honosítási ügyét olvasva.

A hegyek hangja

„Ez a zene nem arra való, hogy hallgassuk, hanem arra, hogy táncoljunk rá” – magyarázza a film – eredeti címén, a Sirāt – egyik szereplője a sivatagi rave-partyban eltűnt lánya után kutató Luisnak (Sergi López) a film magját alkotó technozene értelmét. Az apa fiával, Estebannal (Bruno Núñez Arjona) és kutyájukkal, Pipával érkezik a marokkói sivatag közepén rendezett illegális rave-fesztiválra, hogy elszántan, de teljesen felkészületlenül előkerítse Mart.

A jóság hímpora

Krasznahorkai László első poszt-Nobel-regénye játékos, bonyolult, színpompás mű. Főszereplője egy múzeumi lepketudós, entomológus (azaz a rovartan szakértője), akit váratlanul egy bonyolult elméleti problémával keres meg a munkájában elakadt író, bizonyos Krasznahorkai László, aki kísértetiesen emlékeztet a nyilvános fellépésekből és megnyilatkozásokból ismert Krasznahorkai Lászlóra.