Felesleges boncolgatni, hogy mennyire fontos zenekar a Sonic Youth az egyetemes rockzene történetében, illetve hogy milyen kár, hogy feloszlottak hat évvel ezelőtt, miután zátonyra futott Thurston Moore gitáros-énekes és Kim Gordon basszusgitáros-énekesnő házassága. A régi rajongóknak némiképp jó hír, hogy Moore a szólólemezein sem tér le a kitaposott experimentális ösvényről, ráadásul hűen követi őt Steve Shelley dobos, szóval végül is a Sonic Youth 2/4-e egyben van, ráadásul a line-upban ismét szerepel egy emblematikus basszusgitárosnő, a zajrokon My Bloody Valentine-ból ismert Debbie Googe. A James Sedwards gitárossal kiegészülő felállás vette fel a 2014-es The Best Day albumot (és adott pár hónapra rá pazar koncertet az A38-on), két és fél év után pedig itt is a folytatás, a Rock N Roll Consciousness. A lemezt az a Paul Epworth gondozta, akinek a klientúrájában többek között a Coldplay, Adele és a U2 szerepel, de szerencsére szó sincs sterilizálódásról vagy bármilyen negatív hozadékról. Meglepő húzásnak legfeljebb az nevezhető, hogy a pár hónapja kiadott Cease Fire című dal nem szerepel az albumon, így mindössze öt tracket kapunk, és ebből már sejteni lehet, hogy nem rövid darabokról van szó. A nyitó Exalted például majdnem 12 percen keresztül hömpölyög (az ének csak 8 perc után lép be), és nem állunk távol az igazságtól, ha a némileg hülyén hangzó, de mégis logikus noise-prog jelzővel illetjük. A tíz percet szintén túllépő Turn On összetetten szétesős, ellentétben a „mindössze” 6 perces Smoke Of Dreamsszel, amiben a már évek óta Londonban élő Moore azt énekli, hogy „New York City is everything”.
A Cusp egy hektikus ritmusú szerzemény, amiben Shelleynek a koncerteken majd nagyon oda kell tennie magát, a záró Aphrodite pedig talán a legsonicyouthosabb dal az albumon – jól hallani, hogy a főhős még mindig lelkesen feszegeti az elektromos gitározás határait.
Ecstatic Peace!, 2017
