A két legutóbbi album (Ultra, Exciter) egyre lassuló tempóját a Playing the Angelen gyorsabbra és erőtől duzzadóbbra cserélték. Ehhez persze az is szükségeltetett, hogy a hagyományosan szenvedés, fájdalom, vezeklés témájú szövegek keményebbek, Gahan hangja pedig - a másfél éve nálunk hallottól is - jóval izmosabb legyen. Az albumot nyitó A Pain That i'm Used To első 18 másodperce szirénaként vonyító gitár - vigyázat, új tempó kezdődik! Ha ehhez hozzátesszük az album megjelenése előtt kihozott kislemez hangzásvilágát, akkor a figyelmeztetés pláne helytálló. A Precious ugyanis klasszikus DM-szám - de inkább az 1991-es Violator album világával rokonítható, és valójában semmi keresnivalója nem lenne ezen a lemezen. Az előtte (The Sinner in Me) és utána (Macro) álló darabok ráadásul ezt ki is hangsúlyozzák. Talán úgy gondolták, hogy egy hagyományos "módos" hangzású dal piaci belógatása után könnyebb lesz a Playing the Angel promotálása. Ezzel együtt én mégis inkább a csak kislemezen megjelent Freet tettem volna a lemezre. Még az olyan lassú számokba is, mint az I Want it All vagy az albumzáró The Darkest Star becsempészett fémes, ipari hangzással a keserűség vagy éppen a megnyugvás helyett is bizonytalanság marad, pláne, ha az ember az album Special Edition verzióján az 5.1-es keverést hallgatja. Nyugtalanságra egyébként más is okot ad: a szövegkönyvhöz készített sima fekete-fehér fotók fantáziatlansága éppúgy kritikán aluli, mint a borító semmit nem (vagy Robert Smitht hátulról?) ábrázoló tollfigurája. A fotós és vizuális dizájner Anton Corbijnt csak a hátoldal Don Corleonésra koreografált színes csoportképe és talán az új betűtípus menti meg a teljes szakmai megsemmisüléstől.
Mute/EMI, 2005
