Fekete makrovízió - Depeche Mode: Playing the Angel (lemez)

  • - szami -
  • 2005.12.01 00:00

Zene

Az Exciter-tour (2001) befejezése és némi lustálkodás után Gahan, Gore és Flech is külön projektekbe kezdett. Dave és Martin egy-egy szólólemezt készített, Andy viszont a pour-electrices Client két nagylemezének munkáját vette a nyakába.
A DM-tagok privátkodásának négy CD-nyi gyümölcse a piacon éppen csak befért a "tisztes helyt-állás" kategóriába, ám az idei év elején új lemezbe kezdő Depeche Mode munkamegosztásában alapvető változást hozott. A zene- és szövegírást 1982 óta privilegizáló Martin az új lemezen három számot átengedett Dave-nek (I Want it All, Suffer Well, Nothing's Impossible), és Andy is a korábbiaknál jóval több, a 80-as évek elejét idéző analógszintetizátor-hangzást vihetett a Playing the Angel dalaiba. A rugalmasabb és differenciáltabb munkamegosztáshoz hozzáadódott Ben Hillier producer könyör-telensége is, aki nem hagyta, hogy a banda a szokásainak megfele-lően készre hangszerelt számokkal menjen a stúdióba. Egyik-másik dalból öt-hat verziót is kipréselt, mire kipipáltnak nyilvánította. A végeredmény: az utóbbi évek melankolikussá váló Depeche Mode-ja helyett egy felspannolt trió agresszivitásba hajló lemezzel jelentkezett.

A két legutóbbi album (Ultra, Exciter) egyre lassuló tempóját a Playing the Angelen gyorsabbra és erőtől duzzadóbbra cserélték. Ehhez persze az is szükségeltetett, hogy a hagyományosan szenvedés, fájdalom, vezeklés témájú szövegek keményebbek, Gahan hangja pedig - a másfél éve nálunk hallottól is - jóval izmosabb legyen. Az albumot nyitó A Pain That i'm Used To első 18 másodperce szirénaként vonyító gitár - vigyázat, új tempó kezdődik! Ha ehhez hozzátesszük az album megjelenése előtt kihozott kislemez hangzásvilágát, akkor a figyelmeztetés pláne helytálló. A Precious ugyanis klasszikus DM-szám - de inkább az 1991-es Violator album világával rokonítható, és valójában semmi keresnivalója nem lenne ezen a lemezen. Az előtte (The Sinner in Me) és utána (Macro) álló darabok ráadásul ezt ki is hangsúlyozzák. Talán úgy gondolták, hogy egy hagyományos "módos" hangzású dal piaci belógatása után könnyebb lesz a Playing the Angel promotálása. Ezzel együtt én mégis inkább a csak kislemezen megjelent Freet tettem volna a lemezre. Még az olyan lassú számokba is, mint az I Want it All vagy az albumzáró The Darkest Star becsempészett fémes, ipari hangzással a keserűség vagy éppen a megnyugvás helyett is bizonytalanság marad, pláne, ha az ember az album Special Edition verzióján az 5.1-es keverést hallgatja. Nyugtalanságra egyébként más is okot ad: a szövegkönyvhöz készített sima fekete-fehér fotók fantáziatlansága éppúgy kritikán aluli, mint a borító semmit nem (vagy Robert Smitht hátulról?) ábrázoló tollfigurája. A fotós és vizuális dizájner Anton Corbijnt csak a hátoldal Don Corleonésra koreografált színes csoportképe és talán az új betűtípus menti meg a teljes szakmai megsemmisüléstől.

Mute/EMI, 2005

Neked ajánljuk