Fekete makrovízió - Depeche Mode: Playing the Angel (lemez)

  • - szami -
  • 2005. december 1.

Zene

Az Exciter-tour (2001) befejezése és némi lustálkodás után Gahan, Gore és Flech is külön projektekbe kezdett. Dave és Martin egy-egy szólólemezt készített, Andy viszont a pour-electrices Client két nagylemezének munkáját vette a nyakába.
A DM-tagok privátkodásának négy CD-nyi gyümölcse a piacon éppen csak befért a "tisztes helyt-állás" kategóriába, ám az idei év elején új lemezbe kezdő Depeche Mode munkamegosztásában alapvető változást hozott. A zene- és szövegírást 1982 óta privilegizáló Martin az új lemezen három számot átengedett Dave-nek (I Want it All, Suffer Well, Nothing's Impossible), és Andy is a korábbiaknál jóval több, a 80-as évek elejét idéző analógszintetizátor-hangzást vihetett a Playing the Angel dalaiba. A rugalmasabb és differenciáltabb munkamegosztáshoz hozzáadódott Ben Hillier producer könyör-telensége is, aki nem hagyta, hogy a banda a szokásainak megfele-lően készre hangszerelt számokkal menjen a stúdióba. Egyik-másik dalból öt-hat verziót is kipréselt, mire kipipáltnak nyilvánította. A végeredmény: az utóbbi évek melankolikussá váló Depeche Mode-ja helyett egy felspannolt trió agresszivitásba hajló lemezzel jelentkezett.

A két legutóbbi album (Ultra, Exciter) egyre lassuló tempóját a Playing the Angelen gyorsabbra és erőtől duzzadóbbra cserélték. Ehhez persze az is szükségeltetett, hogy a hagyományosan szenvedés, fájdalom, vezeklés témájú szövegek keményebbek, Gahan hangja pedig - a másfél éve nálunk hallottól is - jóval izmosabb legyen. Az albumot nyitó A Pain That i'm Used To első 18 másodperce szirénaként vonyító gitár - vigyázat, új tempó kezdődik! Ha ehhez hozzátesszük az album megjelenése előtt kihozott kislemez hangzásvilágát, akkor a figyelmeztetés pláne helytálló. A Precious ugyanis klasszikus DM-szám - de inkább az 1991-es Violator album világával rokonítható, és valójában semmi keresnivalója nem lenne ezen a lemezen. Az előtte (The Sinner in Me) és utána (Macro) álló darabok ráadásul ezt ki is hangsúlyozzák. Talán úgy gondolták, hogy egy hagyományos "módos" hangzású dal piaci belógatása után könnyebb lesz a Playing the Angel promotálása. Ezzel együtt én mégis inkább a csak kislemezen megjelent Freet tettem volna a lemezre. Még az olyan lassú számokba is, mint az I Want it All vagy az albumzáró The Darkest Star becsempészett fémes, ipari hangzással a keserűség vagy éppen a megnyugvás helyett is bizonytalanság marad, pláne, ha az ember az album Special Edition verzióján az 5.1-es keverést hallgatja. Nyugtalanságra egyébként más is okot ad: a szövegkönyvhöz készített sima fekete-fehér fotók fantáziatlansága éppúgy kritikán aluli, mint a borító semmit nem (vagy Robert Smitht hátulról?) ábrázoló tollfigurája. A fotós és vizuális dizájner Anton Corbijnt csak a hátoldal Don Corleonésra koreografált színes csoportképe és talán az új betűtípus menti meg a teljes szakmai megsemmisüléstől.

Mute/EMI, 2005

Figyelmébe ajánljuk

Vérző papírhold

  • - ts -

A rendszeresen visszatérő témák veszélyesek: mindig felül kell ütni a tárgyban megfogalmazott utolsó állítást. Az ilyesmi pedig egy filmzsánerbe szorítva a lehetőségek folyamatos korlátozását hozza magával.

Szűznemzés

Jobb pillanatban nem is érkezhetett volna Guillermo del Toro új Frankenstein-adaptációja. Egy istent játszó ifjú titán gondolkodó, tanítható húsgépet alkot – mesterséges intelligenciát, ha úgy tetszik.

Bárhol, kivéve nálunk

Hajléktalan botladozik végig a városon: kukákban turkál; ott vizel, ahol nem szabad (mert a mai, modern városokban szabad még valahol, pláne ingyen?); már azzal is borzolja a kedélyeket, hogy egyáltalán van.

Brahms mint gravitáció

A kamarazenélés közben a játékosok igazán közel kerülnek egymáshoz zeneileg és emberileg is. Az alkalmazkodás, kezdeményezés és követés alapvető emberi kapcsolatokat modellez. Az idei Kamara.hu Fesztivál fókuszában Pablo Casals alakja állt.

Scooter inda Művhaus

„H-P.-t, Ferrist és Ricket, a három technoistent két sarkadi vállalkozó szellemű vállalkozó, Rácz István és Drimba Péter mikrobusszal és személyautóval hozza Sarkadra május 25-én. Ezen persze most mindenki elhűl, mert a hármuk alkotta Scooter együttes mégiscsak az európai toplista élvonalát jelenti. Hogy kerülnének éppen Magyarországra, ezen belül Sarkadra!?” – írta a Békés Megyei Népújság 1995-ben arról a buliról, amelyet legendaként emlegetnek az alig kilencezer fős határ menti kisvárosban.

Who the Fuck Is SpongyaBob?

Bizonyára nem véletlen, hogy az utóbbi években sorra születnek a legfiatalabb felnőtteket, a Z generációt a maga összetettségében megmutató színházi előadások. Elgondolkodtató, hogy ezeket rendre az eggyel idősebb nemzedék (szintén nagyon fiatal) alkotói hozzák létre.