Zene

Nyolc kis kritika

Volt egyszer egy film, 1963-ban készült - akkor még senki nem élt, legalábbis mifelénk.

A háromosztatú film nyitó része játszódhatna akár a megszállt Ukrajna valamelyik apró falujának legszélén.

Are you ready, Steve? Ah ha! Andy? Yeah! Mick? Okay - ismerős? Alright fellas, let's go! Így sem: Oh, it's been gettin' so hard / Livin' with the things you do to me, ah ha/ My dreams are gettin' so strange / I'd like to tell you everythin' I see...? Egy kis gyöngyszem a méltán elfeledett Sweet együttes 1973-as Blockbusters című albumáról, a Báltermi villám. Szocialista munkaverseny a Chinn-Chapman slágergyárban - könnyű vele elkezdeni egy filmet, kort fest, hangulatot teremt, cool, ha akarom.

Nagy József, azaz Josef Nadj 1980-óta Franciaországban alkot. A pantomimet, a kontakttáncot a keleti harcművészetek és a butoh világával vegyíti, helyenként költői szövegekkel díszíti az előadást.

Itt van ez a baromi hosszú gumikötél, a fix végén (elején?), valahol a messzi ködben Moliére Don Juanja, a másikon meg Bodó Viktor az egész társulattal. Ugranak - kisebbet, nagyobbat. Vakmerés kevés van benne, inkább kíváncsi játékosság: szakad-e a kötél vagy csak nyúlik; ja, és hogy mit bír ki az a fix pont.

Ha csak felületesen is, de átpásztázunk az elmúlt tíz-tizenöt év magyar festészetén, három tendenciát figyelhetünk meg: az egyik egy rurálisnak, egyszerűnek és "ügyetlennek" álcázott, szofisztikált posztkonceptualizmus, másképpen fogalmazva: speciális arte povera némi "vidékies" gesztussal, a "kívülmaradás" attitűdjével pozsgásítva, melynek narrativitása akkor is jellegzetesen kemény, ironikus és paradoxonra építő, amikor nem a jellemző installációs formában vagy assemblage-ként nyilatkozik meg, hanem például rajztanárosan affektált formába burkolózik.

Nyolc kis kritika

Elmúltak már azok az idők, amikor az Isisról csak a Neurosis viszonylatában lehetett beszélni: mára a bostoni kvintett is ugyanolyan megkérdőjelezhetetlen tekintéllyé vált, mint négy-öt évvel ezelőtt a nagy elődnek tartott kultikus zenekar.

Ha Sevillába kell menni a világ egyetlen valamirevaló világzenei vásárára, akkor nem nagyon érdemes szorongani, mert Sevillában lenni jó: októberben isteni a Nap, barátságosak a népek, a város meg pezsgéssel és gyönyörűségekkel teli. Sevilla még arra is képes, hogy feledtesse: a világ egyetlen valamirevaló világzenei vására évek óta rossz passzban van.

Volt a 80-as években egy '56-os felfutás, egymást érték a forradalomra hol óvatosabban, hol bátrabban emlékező filmek. Mindegyik személyes történetek, egyéni sorsok által beszélt a kollektív tapasztalatról.

Oroszlán, Leopárd, Majomkenyér - kivételesen nem a KFT együttes egzotikus slágeréből idézünk, hisz mind Arany, hanem a jó nevű rendező magas nemzetközi - ki gondolná, európai - filmdíjait soroljuk; ráadásul a majomkenyérben nem is vagyunk annyira biztosak, inkább Kamera lesz (volt) az.

Papír előttem és toll a kezembe', és semmi, de semmi sem jut az eszembe - hangzik kedvenc (és életem nehéz pillanataiban rendre eldudorászott) nótám kezdősora, s bár ez a Zerkovitz-sláger nem része a Csókos asszonynak, azért mint muzsikus lélek és bohém fiú örömmel vettem a hírt, hogy egy bő évtizeddel a vígszínházi nagy széria után a mű ismét visszatér a pesti színpadra.

Ezzel az erkölcsileg ma már meglehetősen idejétmúlt kifejezéssel jellemzi Joseph Delteil azt a történelmi korszakot, amelyben Jeanne d'Arc - az örök - megjelent. Az egyszerű parasztlány ténykedésének köszönhetően megkoronázott VII. Károlyt ma már lehetetlen DNS-vizsgálatnak alávetni, sosem tudjuk meg, igazi Valois volt-e, vagy sem.