Nagy József, azaz Josef Nadj 1980-óta Franciaországban alkot. A pantomimet, a kontakttáncot a keleti harcművészetek és a butoh világával vegyíti, helyenként költői szövegekkel díszíti az előadást. A komor, Csáth Géza-i örökséget szülőföldje, a Bácska hagyományozta rá. Most hazatérni készül a halál táncosa - hamarosan művészeti központja lesz Kanizsán. E hazatérést rendezte meg legújabb darabjában, az Apocrif Codex trilógia második részében. Az Éden című előadást nem először láthattuk itthon, az I. Bárka Fesztiválon mégis bemutató lett belőle, mert Nagy a lábát törte valami kanizsai gödörben (nem jelszerű ez?), és egyetlen próba után Horváth Csaba koreográfus vette át a szerepét.
Az otthontól távol élő költő (forradalmár?) megérkezik az övéi paradicsomába, ami valójában maga a pokol. A téma akkora közhely, hogy a parkett adja a másikat, de akinek zavarja a szemét a fekete zakó a fehér inggel, meg a kalap (a paraszti világ polgárias öltözete - vagy kafkai viselet), esetleg a véres gyolcs, annak tudnia kell, hogy minden, amiben már csak megunt szimbólumot lát, Nagy József zakója alól származik. Tőle erednek ezek az archaikus, rituális táncképek is.
A színpad háromszintű, fekete. Haláltánc zajlik. Vagy, ha tetszik, avantgárd passió. Akár egy templomban, két oldalról lehet érkezni a tulajdonképpeni oltár elé, ahol a férfinép magát áldozza fel. A figurák a színpad alatt és egy fölötte lévő nyíláson jelennek meg és tűnnek el, többnyire élettelenek, és ennek nem mond ellent az egyre intenzívebb tánc sem, ami pokoli teljesítmény. Fönt a magasztos-groteszk, lenn a pórias. A nők (kettő a nyolcból) kevésbé halottak, ők azok, akik gyászolnak, hullarabolnak vagy káromkodnak. A jelenetsorok akár történelmi eseményekre is utalhatnak, ugyanakkor személyes tragédiák ismétlődnek, menetelnek - egyre feljebb emelkedve - a végkifejlet felé. A zenét - helyben készülő, népzenéből merítő free dzsesszt - Nagy József állandó alkotótársa, Szelevényi Ákos jegyzi.
A végén aztán megjelenik az Úr is: egy csípőcsont röntgenképe a csonka feszületen. A hely, ahonnan mindannyian jövünk; ezek a táncosok is, akik rendre az előző életüket mutatják be a színpadon. Gemza Péter előző életei félelmetesek, Nagy József egyszer gipszben ugrik be egy hatalmasat, Horváth Csaba pedig embertelent teljesít. Amúgy meg mindenki kellőképp halott.
Bárka Színház, november 9.
