Mesterházi Gábor
Mûvészetek Palotája, november 9.
***
The Hope Conspiracy: Death Knows Your Name A lemezboltokban a borítók alapján válogató kíváncsiakat jól megviccelte a Hope Conspiracy, az új anyag vizuális körítése annyira metál lett, hogy más esetben ez mindent elmondana, de szerencsére a rettenetes borító egészen mást takar: anticipált death/thrash tekerések helyett friss és energikus újiskolás hardcore-t, éppen egészséges politikai töltettel, eszmeileg és zeneileg valahol félúton a Most Precious Blood szigorúan elkötelezett, breakdown-centrikus zúzdája és a valamivel árnyaltabban ellenálló szellemû, széttartóbb, koszosabb, elkentebb gitárszólamokkal dolgozó Modern Life Is War között.
A Hope Conspiracy nagy kedvenceim közé tartozik: három lemezen keresztül (Cold Blue, File, Endnote) a lehetõ legtökéletesebben sikerült kiaknáznia egészen lenyûgözõ ultraminimalista módszerét. Nagyjából két kézen megszámolható akkordból és riffbõl elõ tudott állítani még véletlenül sem verze-refrén-verze sémára mûködõ, hanem szépen fölfejlõdõ tételek tucatjait, mindvégig vérbõn, erõbõl, ahogy kell. A Death Knows Your Name-en az energia és a lendület is megmaradt, méghozzá egy sötétebb, komorabb hangulatba burkolva, látszólag minden a helyén hát, ám ezúttal sajnos jóval kevesebb az igazán elkapott téma, az okosan megírt szám - talán csak a Suicide Design címû gyöngyszem mutatja meg, mit is tudhatna ez a zenekar, ha úgy igazán... Azért nincs nagy gáz, saját mezõnyében a Hope Conspiracy továbbra is az elsõ vonalban menetel - ám "magához képest" ez korántsem a maximum.
- tófalvy -
Deathwish, 2006
**** alá
Denis Marleau két "technológiai fantazmagóriája" maga a kõkemény profizmus. Idén ezzel indult a Temps d'Images fesztivál. A két videoinstalláció alapjául szolgáló szövegek hihetetlen finomsággal illeszkednek egymáshoz. A norvég Jon Fosse Aludj, kis gyermekem címû szövegére készült etûd a tökéletes trompe l'oeil megvalósulása: három báb csücsül egy polcon (vagy hol is?, tulajdonképpen ez a lényegi kérdés), és Becketthez méltó párbeszédbe (?) elegyednek ("Nem is beszélünk. Csak az az érzésünk..."). A testük mozdulatlan, csak az arcok beszélnek. A nézõk pedig végig azt találgatják, hogyan is lehetséges ez: talán a vakító fehéren bevilágított vászon mögött állnak a színészek, akik egy lyukon kidugják a fejüket? De nem, hiszen a fejek kisebbek a természetesnél. Mégis úgy érezzük, minket fixíroznak. Majd némi levegõvétel után vaksötét térbe térünk vissza a terembe, ahol csukott szemmel tizenkét másik arc fogad, hat nõi és hat férfi. Ugyanazok az arcok, és mégsem - bár élõ jelenlétrõl nem beszélhetünk, mindez projekció, mégis színészi bravúrról van itt szó. A színházi áhítatban, sutyorogva bevonuló, a priccsekre letelepedõ közönség elhallgat, Maeterlinck vakjai felébrednek, és minimális szájmozgással, de erõteljes arcjátékkal recitálják el a kilátástalanság monológját. Mert bár a dráma tizenkét szereplõt (egyikük néma) "mozgat", dialógusról nem igazán beszélhetünk. Ezek a vakok arctalan alakok, akik, paradox módon, a kanadai rendezõtõl csupán arcot kapnak. A nézõk pedig (majdnem) pontosan ugyanabba a befogadói állapotba kerülnek az õket körülölelõ sötétségben, mint ezek a beszélõ fejek: õk sem tudnak többet náluk, csupán a fülükre hagyatkozhatnak, a rendezõ pedig csöppet sem segít a helyzetükön, visszafogottan bánik a hangeffektusokkal. Valószínûleg ez a sokak által kifogásolt "könyvdráma" mûfajának tökéletes színpadi, pontosabban térbeli megvalósulása. És hogy igazi színház-e ez? Tökmindegy.
Molnár Zsófia
Trafó, november 8-11.
*****
Amin a muszlimok röhögnek A tapintatlan hazai cím a maga szenzációhajhász módján tartalmazza Albert Brooks muszlim világban esedékes, alapjaiban jóindulatú humor-szafárijának esszenciáját. Hisz a huncut amerikai komikus a muszlim rekeszizmok ellen járja egyszemélyes keresztes hadjáratát. Az amerikai külügy vicces nagyköveteként - a mégiscsak barátságos - Indiába kap mandátumot: az iszlám világban az elmúlt években megkopott Amerika-renomét lenne hivatott a világegyesítõ poénkodás égisze alatt jobbítani. Ám a bürokrácia legalább annyira ismeretlen elõtte, mint a helyszín, így a félezer oldalas jelentés mielõbbi elkészítésének terhe is ólomsúlyként nehezedik gyenge vállára. Hogy min vihognak a hinduk, szikhek és a muszlimok, így homályban marad (továbbra is). Az anti-Borat a maga nyögvenyelõsen pökhendi, fanyar stílusában veszettül keresné, ám mégsem talál értõ fülekre vagy megnyíló szívekre, pedig még az illegális pakisztáni határátlépést is vállalja. A kubricki (világ)háborús fenyegetés ott vibrál a levegõben, a spionnak vélt humorista kudarcos kísérlete végül a két államot ugrasztja majdnem egymásnak. A nyugati civilizáció értetlenségét hangsúlyozó, erõsen reflexív vonal és a közös kommunikáció eszközének meglelésére tett reménytelen kísérlet, a kultúrsokk okozta helyzetkomikumok kihasználásával, több lazulással és mondjuk Bill Murray fõszereplésével nagyobbat szólhatott volna. Így csak az derül ki, hogy min nem röhög a világ.
Balázs Áron
A Paradigma Film bemutatója
**
ZELKI JÁNOS (1949-) elõször ötvenhét éves korában mutatja meg nyilvánosan a verseit: karcsú kis kötettel nyit neki tért a Jelenkor kiadó (Csak fizika). Vajon mi állhat - örök szorongás, bénító kétely, kései érettség vagy egy eleve szófukar alkat - e szokatlan indulás hátterében? Nyilván mindez együtt. Zelki hangja inkább a csendhez húzódik, mint a beszédhez; és tágra kell nyitnunk eszméletünket, hogy észre is vegyük, ne csupán szemre ezt a filigrán portékát, a szelíd költõi reflexiónak ezt a suhanással járó együttesét. Itt épp az udvarias szellemi óvatosság miatt illik többször elolvasni a szöveget; egy-egy vers nem is megnevezés, hanem csupán rámutatás. Zelki erénye, hogy a költemény zömmel egy-egy következetesen felrajzolt történetet mond el, halvány, vízfestmény-lehelet következtetéssel. "Több jön ki mindig egy kukából, mint amennyi benne van" - kezdi. Aztán leírja a kuka tartalmát (ez a kuka élete), majd kiegészíti egy szürreális feltételezéssel: "Minden kukában van egy vekker". Csakugyan: az emberi oszlás beláthatatlan következményeit a kukában is érzékelni lehet. Mi lehet benne? Minden kukában van érték. Csak meg kell látni. A kidobandók közül kivehetném a képzeletbeli órát (kilopnám belõle az idõt), de nem lehet: mert nincs ott. Mert kimarad a pusztulásból. A vers utolsó sora: "Valaki éppen most nem ébred". Ebben a költészetben az érés képzete (elérés, utolérés, összeérés, megérés, beérés, felérés) központi szerepet játszik. A Múzeumi séta címû versben a nyolcezer évvel ezelõtt élt csontváz utoléri a mai szemlélõt (a mai visszaér az õsi alanyhoz), s a kettõ találkozásából fakad a meghökkentõ záró sorpár: "A különbség köztük elenyész, / nemsokára le lesz rágva." Zelki témaköre zárt, stílusa nem harsány, tanulságai nem pillérrengetõek. De sallangtalan modora, életünk mikroszerkezeteit ábrázoló éleslátása, kiegyensúlyozott járása hirtelen fontossá válhat költészetünkben. Derûs beszéd ez, mely már most örülni tud minden elkövetkezõnek.
- báthori -
Jelenkor, 2006, 80 oldal, 1000 Ft
*****
Koop: Koop Islands Öt év telt el a legutóbbi Koop-album (Waltz For Koop) megjelenése óta, s a két uppsalai hangvarázsló, Magnus Zingmark és Oscar Simonsson közben világhírû lett. Most végre elkészítették harmadik lemezüket is, s mondhatni, megérte várni. A Koop Islands befogadásához még egy megfelelõ fikciós környezetet is ajánlanak a szerzõk: képzeljük magunkat egy óceánjáró fedélzetére, idõ: valamikor a harmincas (maximum a negyvenes) évek - s lehetõség szerint felejtsük el a jéghegyeket. Ha mindez megtörtént, nincs is más hátra, mint hátradõlni, koktélt a kézbe, zenét pedig egyenesen a fülbe irányítani. A két svéd szokásához híven egy rendkívül összefogott, s viszonylagos rövidsége ellenére is gazdag, gusztusos és élvezetes szakmunkát adott ki a kezébõl: alapvetõen a szvingkorszakból merítik az inspirációt, de azért be-becsúszik néhány latinos hangulat is - vegyük csak a Let's Elope címû, Mikael Sundin (amúgy valamiért a fiatal Morissey-re emlékeztetõ) hangjával ékesített szerzeményt. Mondanunk sem kell, a jó hagyományokhoz való ragaszkodás jegyében visszatérnek a korábbi kedves közremûködõk is: ezúttal három számban vokálozik a korábbi tinisztár énekesnõ, Yukimi Nagano (a Come To Me még az egységesen erõs anyagból is kilóg a maga hipereleganciájával), továbbá hallhatjuk Earl Zingert (leánykori nevén Rob Gallagher, ex-Galliano), no és a norvég dívát, Ane Brunt is. S ha már egy hajóra képzeltük a zenakart, ne habozzunk, s november 25-én lépjünk az A38 fedélzetére, ahol élõben is meghallgathatjuk a Koop Islands (meg nyilván az elõzõ album) dalait.
- minek -
!K7/Neon Music/Deep Distribution
****
Csalog Gábor kissé bizonytalanul, és talán maga és a közönség iránti bizalmatlansággal kezd (nagyon szimptomatikus, hogy mindig kottából játszik), aztán belemelegszik, és egyre jobban megy a játék. Csalog kissé ideologikus alkat, programját valami eszme jegyében építi fel, és ez kitûnik az általa írt mûsorfüzetbõl is. A Ligeti György emlékének szentelt koncert ezúttal természetesen a nagy zeneszerzõ mûvészete alapján szervezõdött: a Musica Ricercata részleteivel kezdett, aztán a Ligeti zongoramuzsikájára erõsen ható Schumann- (különféle korszakok rövid darabjai), illetve Debussy-mûvek (válogatás a 12 etûdbõl) kerültek elõ, és a játékmód is ehhez igazodott. Mit is jelent ez? Talán egyfajta szárazságot vagy visszavetített avantgardizmust, mindenesetre erõs antiromantikát. Így a vadabb, szenvedélyesebb Schumann-darabokban (pl. In der Nacht, Aufschwung) már-már a Ligeti-féle poliritmikát hallhattuk, Csalog szólamvezetése a két kéz meglepõ, mi több meghökkentõ függetlenségét mutatta. Hogy itt mi ment veszendõbe, nehéz megfogalmazni, ám annyi talán biztos, hogy sok hangot nem hallottunk, melyeket máskor nagyon is, a gondolatot nem követte ahhoz mérhetõ technikai szintû megvalósítás. Schönberg állítólag így kiáltott fel, meglátva Heinrich Schenker lineáris Beethoven-ábráit: "De hát hol vannak a legkedvesebb részeim?" De a lírai részekben Csalog bõségesen kárpótolt, a Vogel als Prophet címû Schumann-apróságot csodálatos költészettel nem is játszotta, hanem inkább - némi humort sem nélkülözve - rálehelte a klaviatúrára, a Jugendalbum "Télidõ" címû tájképe is megkapó egyszerûséggel hangzott fel. A Debussy-szakasz ismét nehezen indult, de a második darab ("Az ellentétes hangzásokra") már mellbe vágott expresszivitásával, hogy a két utolsó etûd már úgy szóljon, mintha Csalog most kezdené az estét; így érthetõ, hogy a Ligeti-ráadás a koncert legszebb momentumai közé emelkedett.
- csont -
Zeneakadémia, november 10.
****
Alvilági játékok Ki gondolta volna, mennyi minden múlhat a tapétán! A filmes burkolóanyagok közül eleddig az elbeszélés szövetei vitték a prímet, az Alvilági játékok ezzel szemben a tapéta dicsõségét hirdeti. Ez már csak azért is érdekes fejlemény, mert filmünk nem holmi lakberendezési magazin, hanem precízen kimódolt thriller. Azoknak az energikusan túlbonyolított, ravasz észjátékoknak a rokona, melyek nem átallnak órák hosszat filmes utalásokkal és meghökkentõ csavarokkal zaklatni nézõiket. Rejtély, milyen megfontolásból került épp a tapéta terítékre, tény azonban, hogy akárhol is járunk, elegáns bûnbarlangban vagy közönséges bérkaszárnya folyosóin, mintha csak egy idõutazó dizájnkiállításra keveredtünk volna. Az már korántsem ennyire örvendetes, hogy ezek a hetvenes évekbõl visszamaradt bombasztikus virágminták és körkörös õrületek néha a színészeknél is erõsebb benyomást keltenek. Hiába Morgan Freeman és Sir Ben Kingsley erõs jelenléte, a tapéta nincs tekintettel sem az Oscar-díjra, sem a Sztanyiszlavszkij-módszerre: kegyetlenül lejátszik mindenkit, aki megpróbálja kitakarni. Pedig nagy a sürgés-forgás, hogy jóféle mulatság keveredjen a szemközti toronyházakat elfoglaló rejtõi alakok, a Fõnök és a Rabbi egymásnak ugrasztásából. ", azok a csodálatos férfiak az õ hangtompítós pisztolyaikkal, milyen szépen is mutatnak a mozivásznon! Ha nincs ez a kínos tapétaügy, talán ki sem lógna a lóláb, hogy az Alvilági játékok valójában nem is róluk, hanem a falra hányt borsómintáról szól.
- köves -
Forgalmazza az Intersonic
** + fél
