Zene

nyolc kis kritika

A Tosca a bécsi klasszikus downtempoiskola egyik legismertebb és népszerűbb vadhajtása, bár a kollaboráció egykoron alighanem csak alkalminak indult...

Ha a Paradox Trio ismeretlen is errefelé, Matt Darriau-vel azért akadt már dolgunk: a Klezmatics fúvósaként láthattuk vagy tíz alkalommal.

Ha egy zenekarnak egyszer összejött az igazán nagy dobás, tagjai akár mindvégig megélhetnek belőle - elsőként erre kellett gondolnunk szerda este a PeCsában.

Ken Loachot azért dicsérni, mert remekül érti a kisemberek nyelvét, legalább akkora semmitmondás, mint Hitchcockot feszültségteremtő képességéért méltatni.

Ki a fene az a D. B. Cooper? Valljuk be őszintén, ritkán tesszük fel ezt a kérdést - még magunknak is.

Az olvasó önkéntelenül is vé-dekezik. Megkérgesíti a szívét, szemével átugorja a fölkavaróbb sorokat, megpróbál immunizálódni.

Szeretem a fotóalbumokat, és utálom azt a kiadói-terjesztői "politikát", amely ezzel az én elfogult szeretetemmel visszaélve egyre-másra dobja piacra a giccses, gondolattalan és pofátlanul drága albumokat.

Vannak költők, akik folyama-tosan építkeznek, és vannak, akik csaknem minden versükkel újrakezdik írni saját életművüket.

Talán el sem olvasom Peter S. Beagle híres regényét, ha nem ért volna az a szerencse, hogy a Cluny Múzeum páratlan középkori gyűjteményében láthattam A hölgy egyszarvúval lenyűgöző kárpitsorozatát.

A "haladó baloldali értelmiség" pápája. Rajongói számára Bush jr. minimum diktátor, elmebeteg, harácsoló milliárdos, választási csaló és fanatikus, az iraki (vietnami, nicaraguai, délszláv) háború pedig a Wall Street-Pentagon-CIA háromszög cápáinak sátáni merénylete a világ ellen.

Azt hiszem, szimplán "egzisztenciális" alapokon nyugszik ama kérdés: hogyan érzi magát az ember Moszkvában.

nyolc kis kritika

A hetvenes éveknek, úgy tűnik, sosem szakad vége a könnyűzenében.